Szúrást érzett homlokán, majd mintha valami kellemesen hideg kéz simogatta volna fájós fejét. Hirtelen felpattantak szemei, de a világosság és a sok fehér szín láttán azonnal becsukta szemeit. Enyhe émelygés kerülgette, két csuklóján szinte égett a bőr. Tehát nem sikerült... még mindig itt van, ebben az annyira gyűlölt világban. Ekkor egy halk, de mégis határozott hangot hallott jobb oldaláról. Nehezen kinyitotta szemeit, majd mereven bámulni kezdte a szemközti falat.
- Felébredt végre, Miss Gellar? Hogy érzi magát?
Lily nem válaszolt, továbbra is üveges szemmel meredt a semmibe. Madam Pomfrey egy idő után feladta a kilátástalan próbálkozást, és visszatért szobájába.

Majd' fél óra telt el teljes magányban. Lily továbbra is meredten bámulta azt az egyetlen pontot a falon. Igyekezett mindent kizárni elméjéből, nem gondolni semmire. Élvezte a csendet és a mozdulatlanságot, és igyekezett belevésni minden egyes apró részletet emlékezetébe. Karja továbbra is rettenetesen fájt, bőre lángolt azon a két ponton, ahol a kis tőrt beleszúrta. Halántékát belülről feszítette valami elviselhetetlenül erős fájdalom, teste össze-összerándult, mintha ezer meg ezer tűt szúrnának belé. Hirtelen képek jelentek meg lelki szemei előtt: saját magát látta, ahogy az eső áztatta tájat kémleli, majd hirtelen leszalad a lépcsőn. A többiek kíváncsian követik őt tekintetükkel. Kint az udvaron, bőrig ázva rátalál a kis virágra... előkapja a tőrt... egyik kéz... másik kéz... erőtlenül hanyatlik le a földre, és biztos benne, hogy már vége a szenvedésnek... mekkorát tévedett! Hiszen az igazi kín csak most kezdődik el... De vajon ki menthette meg?

Ekkor azonban merengéséből egy újabb látogató zökkentette ki. Nem esett nehezére érdektelen, semmitmondó arcot vágni, hiszen már nem hozta lázba senki és semmi... még egy olyan fontos személy sem, mint Harry Potter...

Harry tett néhány bizonytalan lépést "barátja" ágya felé. Arcán a megbánás, a szánalom és az ijedség különös egyvelege mutatkozott. Halkan, szinte suttogva megszólalt:
- Lily? - kérdezte bizonytalanul.
A lány nem felelt, tekintete ürességet tükrözött, szemei a nyitott ablakot figyelték. Harry most még jobban elbizonytalanodott, zavartság ült ki arcára.
- Kérlek válaszolj! - suttogta kétségbeesetten.
Lily továbbra sem felelt. Hisz minek válaszoljon? Harry nem tett érte semmit, nem szerette, nem tartotta igaz barátjának... vagy mégis? Igazából sosem beszéltek erről. Amikor megérkezett az iskolába, Lily első perctől kezdve Harryékkel töltötte minden idejét. Hermione lett a legjobb barátja, aki még akkor is próbált segíteni neki, amikor neki is épp elég problémája volt. Hiszen Lily látta rajta, hogy valami nincs rendben... a lány rosszkedvű, zárkózott lett, de neki minidg szívesen segített. Az első pillanattól fogva természetesnek vette, hogy a három jó barát befogadta, és ő is hozzájuk tartozik. Most jött rá, mennyire elhibázta ezt az egészet...

Azonban nem válaszolt Harrynek... valami mindig visszatartotta. A büszkesége...? Vagy a makacssága...? Meredten nézett ki a nyitva felejtett ablakon. A bíborszín sötítétőbe bele-belekapott a vad szél, a beálló csendben hallani lehetett az esőcseppek egyenletes kopogását. Hideg levegő áradt be az ablakon, Lily teste megborzongott... de még mindig nem vett tudomást Harryről. Ekkor azonban váratlan dolog történt:a fiú határozottan, de mégis nagyon lágyan, óvatosan megfogta Lily vállát, és szembefordította magával.
- Figyelj, Lily! Elhiszem, hogy most nagyon eleged van mindenkiből, és legszívesebben a pokolra kívánnál engem. Tudom, hogy oltári nagy hülyék vagyunk, hogy nem vettük észre, hogy segítségre van szükséged, mert csak a saját kis, önző érdekeinkkel foglalkoztunk, és nagyon elhanyagoltunk. Te újként érkeztél az iskolába, minden szokatlan lehetett, és mi még csak meg sem próbáltunk segíteni rajtad. Én tényleg... nagyon sajnálom. Csak ennyit szerettem volna mondani, és remélem, egyszer majd elfogadod a bocsánatkérést. Ha egyáltalán valaha is méltó leszekrá, hogy megbocsáss nekem.

Harry keze elengedte a lány vállát, azonban ekkor Lily végre elkapta tekintetét a falról, amit eddig mereven bámult, és óvatosan ránézett Harryre... aki sírt. Szemében könnycseppek gyülekeztek, majd egy kósza csepp elindult útjára: végigfolyt Harry arcán, majd megállapodott a fiú állán. Lily nem zavartatta magát, nem tudta érdekelni egy olyan apróság, mint az, hogy a kis Kiválasztott, a Kis Túlélő itt ül az ágyán és sír... hány és hány lány örülne annak, ha Potter az ő ágyukon ülne, őértük sírna, őket sajnálná! De nem, Lily Gellart ebben a pillanatban nem tudta meghatni ilyesmi. Harry szemébe nézett, de tekintete nem árult el semmit. Tökéletesen érdektelen arccal feküdt az ágyon, és várta, hogy valami történjen. Azonban most, ahogy meglátta a könnyeket annak a fiúnak a szemében, akiért tulajdonképpen már 5 évesen is rajongott, valami mélyen megmozdult benne. Egy torokszorító érzés. És nem akart elmúlni. Olyan volt, mintha kígyók tekeregnének a gyomrában, csakhogy a bestiák nem álltak meg, hanem egyre feljebb és feljebb kúsztak... a torkát kaparta valami különleges fájdalom, szemei szúrni kezdtek... mindjárt sírni kezd. De nem, nem teheti meg! Hiszen ő erős lány, aki mindig mindenen túlteszi magát...

Pár perc múlva Harry megtörölte a szemét, vetett még egy utolsó szomorú pillantást Lily felé, majd kisétált a gyengélkedőről. Félúton azonban hirtelen megállt, lassan visszafordult, és a földet nézve motyogott:
- Nem akartam hogy tudd, de mégis elmondom: én mentettelek meg.
Hangos nyikorgással kinyitotta az ajtót, majd halkan becsukta maga után. Azt már nem hallotta, ahogy a lány hangosan felzokog...