Sirius, Rose és Lupin nagy nehezen eltaláltak a Private Drive-ra. Megkeresték a 4-es számú házat, és becsöngettek. Egy sovány, hegyes orrú nõ nyitott ajtót, aki rögtön remegni kezdett, amint meglátta Blacket.
- Öhm… Jó napot Mrs… Mrs. Dursley… - olvasta le a nevét az ajtóról Lupin. – Bemehetünk? Harry Potterhez jöttünk.
A nõ csak tovább meresztette a szemeit Siriuson, majd mikor Sirius megunta, hogy õt bámulja, megszólalt.
- Elnézést kérek asszonyom, de mi olyan furcsa rajtam? – szedte elõ legudvariasabb énjét Sirius, ami sajnos nem mindig sikerült neki, de most kivételes alkalomnak lehettek tanúi.
- Ööö… Nem maga… maga az a… az a szökevény? – hebegte kis Mrs. Dursley.
- De… Én vagyok az… - vetette oda hanyag könnyedséggel Black. Mrs. Dursley arcára kiült a félelem. Úgy tûnt, õ is hallott már Sirius „szökésérõl”. – De már fel vagyok mentve. – mosolyodott el Sirius. – Akkor bemehetünk megnézni Harryt?
- Mi van itt Petunia?! – jött oda egy kövér, bajuszos ürge az ajtóhoz, ám õ is, mint a felesége, megdermedt, amint meglátta Siriust.
- Na jó, nekem ebbõl elegem van… - kezdett kijönni a sodrából Sirius, hogy mindenki gyilkosnak tartja.
- Hozzászokhattál volna már. – mondta oda az orra alatt Remus egy kis mosollyal.
- Jó, de ennyire? Nem vagyok vadállat! – jött ki Blackbõl a dolog. Rose Sirius vállára tette a kezét, hogy lenyugtassa.
- Nyugi… - majd a férfi elé állt. – Öhm… Mi azért jöttük, hogy megbeszéljük önökkel Harry Potter családi ügyeit. Ugye megengedik, hogy vessek rá néhány pillantást. – próbált nyugodt maradni Rose, és mi tagadás, jól hazudtolta idegességét. Annyira jól, hogy Dursleyék be is engedték, de Blackhez már volt egy kis ellenvetésük, végül mindannyian bementek. Bent leültek a nappaliban. Pár másodperc múlva, egy dundi kisgyerek rohant ki az egyik szobából.
- Marge néni! Cukorkát!! – majd mikor rájött, hogy nem az jött meg, akire õ számított, megtorpant. – Ön nem is Marge néni! – mérgelõdött az alig 4 éves kisgyerek. – Hol van Marge néni? – üvöltötte. – Én Marge nénit akarom! Hozzon nekem cukorkát!! – toporzékolta a kisgyerek, majd bõgni kezdett. Petunia néni odarohant a kisfiúhoz.
- Jaj, kicsi Dudleykám. Marge néni mindjárt itt lesz, addig is, ezek a KEDVES emberek vannak itt nálunk, úgyhogy viselkedj rendesen. Tényleg, keresd meg Harryt, jó?
- Harryt? – vigyorodott el a Dudley. – Rendben. – majd elrohant.
- Dudley? – súgta oda Sirius Rose-nak. – Nem is tudom. Csak nekem jut eszembe errõl a gyerekrõl egy nagy dinnye? Miért nem ez lett a neve? Hm? Dinnye… Még illik is rá… Vagy disznó, dugó, dagonya… – de ekkor a nõ oldalba bökte.
- Ne sértegesd a gyereket. Még ha igazad is van… - mosolyodott el Rose. - Viselkedj kedvesen, jó?
- Ok.
- Tehát, maguk azért jöttek, hogy Harry családi életérõl beszéljenek velünk? – próbált higgadt maradni Petunia.
- Igen. Meg szeretnénk nézni, hogy a gyerek jó helyen van-e, ha nem, elvisszük.
- Elviszik? – kapta föl a fejét a kövér férfi.
- Igen, de ha Harryt elvisszük, akkor a másikat is el kell helyeznünk egy másik családhoz. - jelentette ki teljes komolysággal Rose, mintha mindig is ezzel foglalkozott volna.
Petunia és Vernon szeme összeszûkült.
- Dudleyt is elviszik akkor? -vált falfehérré Petunia. – De hát, de hát azt nem tehetik…
- Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Rose. – Ha az egyik gyereknek rossz, a másiknak is rossz. A családi szabályokban le van írva, ha egyik gyerek nem kap megfelelõ gondoskodást, az azt jelenti, hogy nem sokára, a másik sem kap majd, így elõvigyázatosságból mindkettõt el kell vinnünk magunkkal.
- Itt van anya! – tolt be büszkén Dudley egy megrémült, szemüveges kisfiút. – Parancsolj anya, itt van Harry. Cukorkát kérek! – tátotta a száját. Mire Petunia elõvett a zsebébõl egy szaloncukorfélét, kicsomagolta, majd belerakta Dudley szájába, aki a jutalma átvétele után hangosan csámcsogva kisétált a szobából. Harry csak állt. Lábai remegtek, fekete kócos haja az égnek állt. Ruhájának mérete legalább három számmal volt nagyobb, mint õt.
- Harry, angyalkám, gyere ide. – fogta meg a kezét Petunia Harrynek, majd maga felé húzta. – Gyere, ülj ide az ölembe. – látszott a nõn, hogy nem szívbõl jön a „szeretet”, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni. Harry rögtön menekülõre fogta a dolgot, de nem sokáig bírta, Mrs. Dursley az ölébe gyûrte a gyenge kis gyereket.
- Látják, nagyon szeretjük Harryt… - bólogatott a páros. Rose szinte undorodott tõlük, de nem bírta megállni hogy meg ne kérdezze Harryt is.
- Kérem, engedjék el a gyereket… Szeretnék vele beszélni. – Petunia eleresztette a ficánkoló Harryt, aki értetlenül nézett Rose-ra.
- De hát, õ még csak egy gyerek… Nem tudja eldönteni, hogy mit érez.
- Lehet, hogy gyerek, de ahogyan elnéztem a fiúkat, igenis el tudják dönteni, hogy nekik jó-e ez az élet. – majd Harryhez fordult. – Mond csak Harry. Szeretsz itt lenni?
A fiú nagyon meg volt szeppenve, hogy ilyenek is történnek, õt is megkérdezik valamirõl. Lassan megcsóválta a fejét.
- Ne merj ilyet mondani! – pattant fel Vernon, de Sirius is gyorsan reagált, a pocakos férfi elé lépett.
- Nono, ne ilyen hevesen… - Vernon Black láttán visszaült a helyére.
- El akarsz menni innen? – kérdezte Rose Harryt, aki kerekedett szemekkel nézett rá.
- Igen. – csordult ki egy könnycsepp a szemébõl.
- Ne félj. Mi elviszünk innen, egy jobb helyre. Ne sírj. – húzta közel magához Harryt, aki most már megbízott a nõben, nem félt tõle. A kisfiú szorosan átkarolta Rose nyakát.
- Tehát, - állt föl Remus. – arra a következtetésre jutottunk, - mondta a Dursley páros felé, akiknek már gyöngyözött a homlokuk. – hogy Harryt elvisszük, és Dudley… - Petunia már tövig rágta a körmét. – Dudleyt itt hagyjuk egyenlõre. – a páros fellélegezhetett végre. - De ha valami rosszat hallunk, õt is magunkkal visszük. – fenyegette meg õket Lupin.
- Ez csak természetes…
- Ok, akkor kérem itt írják alá. – varázsolt elõ egy szerzõdést Black. Vernon bácsiék hátrahököltek, majd úgy néztek Siriusra, mintha szellemet láttak volna. – Írják alá, vagy Dudleyt is visszük. – Petunia gyorsan észbe kapott, majd tollat keresett elõ az egyik fiókból, és aláfirkantotta a nevét a megfelelõ helyen. – Köszönjük. – mosolyodott el Sirius.
- Köszönjük, hogy szántak ránk egy kis idõd, és hogy szem elõtt tartották Harry érdekeit, de most már mennünk kell. Kérnek levelet arról, hogy Harryvel mi fog történni?
- Nem, köszönjük. Tudjuk, hogy jó helyre fog kerülni, bírunk önökben. – vakart egy mosolyt a képére Vernon.
- Rendben, viszont látásra. – köszönt el Rose, majd Harryvel az ölében elsétáltak.
Dursleyék becsukták az ajtót, és eléggé halhatóan ujjongani kezdtek.
- Micsoda balfácánok… - lépett oda Sirius Rose mellé. – Szegény kis Harry. Ilyen állatok között voltál idáig.
- De nálad biztosan jobb sorsa lesz. – nézett Sirius szemébe a nõ.
- Menjünk, mert kezd sötétedni. – javasolta Remus az égre nézve. Tényleg sötétedett. A nap már lemenõben volt, elmúló fénye vörösre izzította a felhõket.
- Jó, akkor nálunk alszunk. – mondta egyértelmûen Black a kezét összecsapva.
- Jó, hogy mondod. Farkaséhes vagyok… - nyalta meg a szája szélét Lupin, mire mindannyian felnevettek.
Mire a Grimmauld térre értek, már este volt. Harry elszunyókált Rose karjaiban, így a nõ amint belépett az ajtón, elõször gondoskodott arról, hogy az ifjú Potter kényelmesen aludjon, majd nekiállt vacsorát készíteni a két férfinak, akik már alig bírtak magukkal a konyhában.
A vacsora után még hosszasan beszélgettek, majd mindannyiójukat elnyomta az álom. Másnap, amikor Rose felébredt, Sirius ölében találta magát. A férfi már fent volt, és a nõ arcát simogatta gyengéden.
- Jaj, annyira sajnálom. – változott rákszínûre Rose, majd fölpattan.. – De tényleg… Hány óra van? – kapott észhez.
- Fél nyolc… De nyugi…
- Nem, nem… Nekem mennem kell a munkahelyre. – kapkodott a nõ. Gyorsan szedegette össze a cuccait. – Remus?
- Remus már elment… - Sirius csak nézte, amint a nõ ide-oda kapdos. – De miért sietsz ennyire? Nem maradsz még?
- Nem… Sajnálom… - állt meg a férfi elõtt Rose…
- Biztos? Tudod, én… Én… Nagyon megkedveltelek… Vagyis, nem csak kedvellek, hanem… - próbálta kinyögni mondanivalóját Sirius, ami sajnos nem akart kijönni a száján.
- Tudom. – tette a férfi szájára az ujját Rose. – De nekem egyenlõre a Minisztériumban a helyem. Ígérem, sokszor meg foglak látogatni titeket.
- De Harrynek szüksége van rád… És nekem is. – nézett mélyen a nõ barnán csillogó szemeibe.
- Én mindig itt leszek veletek… - azzal egy csókot lehelt Sirius ajkaija, majd az ajtóhoz lépett. – Vigyázz Harryre. – mondta búcsúzóul, majd kisétált az ajtón.
Black tudta, hogy még nincs vége a dolognak, és hogy Rose szereti õt. De megértette, hogy a nõnek nehéz változtatni. Ám gondolataiból egy aprócska gyerek zavarta fel.
- Sirius… - húzta meg a nadrágja szárát a férfinak. Black leguggolt a gyerek mellé, majd átölelte. Most már volt értelme az életének. Volt, aki szereti, nem is akárki, és ott volt neki Harry, aki gondoskodásra szorult.
Sirius érezte, hogy fognak a dolgok még változni is.