- Bizony… - jelentette ki Remus. – De szerintem majd inkább holnap próbáljunk meg rájönni, hogy Grus ezzel mire is akart utalni jó? Aludjunk egyet…
- Jó, én akkor Grus szobájában alszok, hátha beugrik valami… - mondta Rose mosolyogva.
- Ok, akkor én meg Remus pedig a melletted levõ szobában leszünk, vagyis az enyémben. Menjünk, mert még itt alszok el, ebben a fotelban. – azzal lendületesen felállt, és elindult az ajtó felé. A többiek is követték. Mindenki szépen csöndben lefeküdt, kivéve Rose-t, aki még körülnézett a fiókban. Túlságosan fázott ahhoz, hogy el tudjon szenderedni, így inkább a verset próbálta megoldani. Épp az ágyon ült, amikor valaki halkan kopogott, majd benyitott. Sirius volt az.
- Szia. – köszönt illendõen, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Hogy hogy még fent vagy? – nézett Rose-ra, aki egy takaróba volt bebugyolálva. – Nem tudsz aludni? – lépett oda hozzá.
- Aha… Nem tudok. Talán, mert túl hideg van… - húzta magán össze a takarót még jobban.
- Miért nem szóltál? – térdelt le elé Sirius. – valamit csináltunk volna vele.
- Köszi… És te miért vagy fent?
- Hát, nem tudok aludni. De csak simán álmatlanság, semmi más. Valami nem hagy nyugodni. Csak az a gond, hogy én sem tudom, hogy mi…
- Nem akarsz leülni? – kérdezte Rose, mivel a férfi még mindig ott guggolt elõtte.
- Hm? Ja, persze. Kösz… - huppant le a nõ mellé. Mind a ketten maguk elé meredtek, és gondolkoztak valamin. Talán véletlen, vagy nem, de ugyan azon… Pár perc néma elmélkedés után, egymásra néztek, de Sirius törte meg a csöndet.
- Öhm. Mond csak, te nem gondolkoztál már azon?... Hogy, hogy te, és…
- De, gondolkoztam már. Elvetettem a dolgot… Nem, valahogy nem jövünk össze…
Megint hosszas csönd következett, majd a férfi megszólalt.
- Figyelj, nem vagy álmos?
- De… Csak tudod, fázom…
- Azon segíthetünk. – mosolyodott el Black, majd az ölébe ültette a nõt, és biztonságot nyúltó karjai közé zárta. Mivel õ sem akart azért fagyoskodni, magára terítette a takarót, és így úgy néztek ki, mint valamiféle indián sátor. – Így jobb?
- Sokkal… - simult a nõ a férfihoz. Sirius gyengéden elkezdte simogatni a nõ arcát, amíg az el nem aludt. Aztán csak gyönyörködött benne, hogy milyen szép, gondolatai pedig szépen lassan elkalandoztak a jövõjét illetõen. Mit fog tenni, ha ennek vége? Rose elmegy, vagy talán néha beugrik meglátogatni, hogy is megy a sora, de õ megint egyedül marad. Egyedül ebben a nagy házban. Senkije sem lesz… Nem, ezt nem hagyja, igen is, fog tenni annak érdekében, hogy ez ne így legyen… És, hátha valami jó is kisül belõle. De egyszer Siriust is elnyomta az álom, és az õ szeme is lecsukódott. Amikor felébredt, Rose már nem volt az ölében. Lassan feleszmélt, és elkezdte keresni.
- Vajon hol lehet? – mondta magának, miközben kibújt a takaró alól. – Remus? – nyitott be a másik szobába barátjához. Lupin éppen a pólóját vette felfele.
- Szia Sirius. Hát te hol aludtál? – érdeklõdött.
- Bementem tegnap Rose-hoz, mivel nem tudott elaludni, és végül engem is ott ért utol az álom. Nem láttad ma reggel õt?
- Nem sajnos. De biztos nem ment el… Várj, én is megyek… - Mind a ketten kimentek a szobából, majd nekiálltak, hogy megkeressék a nõt. Hamar megtalálták, a konyhában sürgött-forgott Rose, épp reggelit csinált.
- Hát te mit csinálsz? – kérdezte Sirius a konyhába lépve.
- Reggelit nektek. Azért mégse álljunk neki a rejtvényfejtésnek korgó gyomorral nem? Tessék, már kész is van. Nem nagy kunsz, nem rég keltem fel… - rakta le a tányérokat a két férfi elé, akik nagy gõzzel neki is álltak, hogy elpusztítsák azt.
- Ez nagyon finom volt. – tette fel a lábát Sirius a másik székre, miután végzett az evéssel. – Egyébként ezt hogy hívják? Sosem ettem még ilyet.
- Hát, az lehet, tudod, ezt rántottának hívják. Ez egy egyszerû étel, könnyen és gyorsan elkészíthetõ. – mosolygott Rose.
- Ok, akkor álljunk is neki. – állt fel az asztaltól Lupin. Gondolkodjunk csak. – felolvasta megint a verset, hogy mindenkinek friss legyen, majd elkezdett fel-alá járkálva a megfejtésen gondolkodni. Ezalatt Rose leült Siriussal szembe, és egymást nézték. Lupin egyfolytában motyogott magában, de amikor a nõ megszólalt megállt.
- Na látod Sirius, ezért nem… - mutatott Rose Remusra.
- Tessék? – nézett Lupin értetlenül az asztalnál ülõ párosra, mire azok elnevették magukat.
- Semmi… - legyintett Sirius. – Folytasd csak a gondolkodást… - majd újból belefúrta magát Rose barnán csillogó szemeibe… Akkor figyelt fel megint, amikor Remus már harmadszorra szólította a nevén.
- Sirius! – szinte már kiabálta Remus.
- I… Igen? – zökkent ki az álmodozásból Sirius.
- Te most a megfejtésen gondolkodsz? Mert akkor eléggé fura vagy…
- Bocs, egy kicsit elkalandoztam…
Rose csak mosolygott a dolgon, majd végre nekiálltak normálisan gondolkodni… Hosszas percek teltek el így. Remus oda-vissza trappolt, csak cipõjének kopogása és a falon lógó falióra kattogása törte meg a csöndet.
- Megvan!! – kiáltott fel Rose, miközben fölpattanva fellökte a székét. Mindenki halálra rémített ezzel, és Sirius, aki eddig a székén billeget, hátraesett nagy csörömpölés közepette. – Jaj, bocsika… - rohant oda Rose az asztalt megkerülve. – Jól vagy? – kérdezte, miközben felsegítette Sirius a földrõl.
- Természetesen. Egy ilyen kis esés nem árthat nekem.
- Ja, persze. Annyira nem, hogy vérzik a fejed…
- Mi? – rohant oda Remus is. – Akkor az fontosabb… Majd utána elmondod. – mondta, majd eltessékelte õket az ajtóig. Rose elvezette Siriust az egyik szobáig, ahol nagy valószínûségre, voltak elsõsegélydobozok. Rose szépen ellátta a férfi sérült fejét, majd épp indulni készült vissza az étkezõbe, hogy elmagyarázza Lupinnak a megoldást, amikor Black megfogta a kezét, és visszahúzta.
- Köszönöm.
- Ugyan, nincs mit…
- Te olyan kedves vagy hozzám…
- Hát, én ilyen vagyok… - pirult el egy kicsit Rose.
- Rose, én… Én…
- Ssss… - tette az ujját a férfi szája elé, jelezve, hogy a szavakat hagyjuk. Közel hajoltak egymáshoz, és már alig voltak pár centire egymástól, amikor…