Remus nagy nehezen kievezett a partra, úgy, hogy a dementorok semmi különöset nem vettek észre. Végül is, mit kellett volna? Egy férfi evez a part felé egy nõvel, aki visz magával egy kutyát. Ez egyáltalán nem szokatlan, rá is lehet fogni, hogy a kutya mondjuk a nõé, mert olyan nyugodtan hagyja, hogy simogassa a fejét.
Tehát kiszállnak a csónakból, és elindulnak komótosan.
- Mond csak, Remus. És mit fogunk Malfoyéknál csinálni? Meg fogjuk kérdezni, hogy „Hé, nem tudjátok, hogy hol van Sirius Black hagyatéka? Tudjátok, amit ti is kerestetek, és máig nem jöttetek rá a láda nyitjára?” Vagy te mire gondoltál?
- Hm… Hát valójában nem gondolkoztam még el ezen, de majd csak lesz valami. Ez attól is függ, hogy hogyan fognak minket fogadni. Végül is, õk nem tudják, hogy Sirius „az”. Vagy tudhatnak róla? – nézett a kutyára, aki hevesen megrázta a fejét. – Na. Nem tudnak róla.
- És, ha úgy fogadnak, hogy „gyertek be, kértek egy kis teát?”… Akkor mi szépen besétálunk, leülünk a kényelmes fotelokba, és szürcsölgetjünk majd a teát? És ha megkérdezik, hogy mi szél hozott ide minket?
- Figyelj. Malfoyék nem éppen azok a típusok, akik kedvesen fogadnak akárkit, fõleg nem olyanokat, mint mi. Érted? Vagy, ha nincs más, megkérdezzük, hogy hol tartanak a nyomozásban, és hogy kiderítették-e már, hogy hogyan nyílik a láda…
- Aha, értem. És akkor mondhatnánk nekik, hogy nekünk olyan forrásunk van, amit nem lehet megcáfolni, és hogy mi tudjuk? Mármint, hogy hogyan kell kinyitni.
- Hát, nem rossz, de akkor maguknak akarnák az egészet, ha szerencsénk van, akkor megfelezik velünk.
- Természetes, másképp nem mondom meg.
- Ott van az imperio… Õk nem félnek használni…
- De mivel nem tudok semmit, felesleges lenne használniuk. – mosolygott a nõ.
Nem sokára elértek arra a környékre, ahol Malfoyék éltek. Egyre jobban izgultak, hogy mi fog történni, akkor amikor ajtót nyitnak majd. És ez egyre jobban csak fokozódott, ahogyan közeledtek a házhoz. Végül megálltak az ajtó elõtt, és egy kis idõ tétlenkedés után becsöngettek. Meglepetésükre egy apró termetû, hegyes orrú, hatalmas, kiguvadó szemû manó nyitott ajtót.
- Igen? Mit parancsolnak? – kérdezte félénken, de tisztelettudóan.
- Öhm, Lucius Malfoy itthon van? – kérdezte Rose bátortalanul. – Szeretnénk vele beszélni.
- Sajnálom, de nincs… - látszott rajta, hogy nehezére esik elmondani, mert fél.
- És Narcissa? – érdeklõdött most Remus.
- Õ sincs.
- Hová mentek? – tört elõ a kérdése Rose-nak hírtelen meggondolásból.
- Elnézést, de ilyen információt nem adhatok ki, - itt megállj volt a manónak, kezdte furcsának tartani a kérdezõsködést. – és ha megkérhetem önöket, távozzanak. Maguk nem rokonai a családnak, ezért nincs több mondanivalóm magukhoz. – már épp be akarta csukni az ajtót, amikor Sirius, meg sem gondolva, hogy mit tesz, átváltozott, és az ajtó széléhez kapott, nehogy bezáródjon.
- Sirius! – kiáltott fel halkan Rose. – Mit csinálsz?! – kérdezte már nem csak õ, hanem Lupin is.
- Nyugi… - vetette oda az aggódó párosnak. – Hahó… - nyitotta megint ki az ajtót.
- Sirius Black? – csodálkozott a manó a férfin, míg Rose és Remus pedig azon, hogy a pöttömke élõlény ismeri Sirius. – Magát kiengedték uram?
- Igen. Mond csak. Nekem elmondanád, hogy hova mentek? Mert, tudtommal én a család rokona vagyok.
- Természetesen uram. A Gringotts-ba mentek, hogy kivegyék az önnek szánt hagyatékot, majd azt a Minisztériumba szállítsák.
- Mit akarnak a Minisztériumban csinálni vele? Az egy láda?
- Igen, Mr. Malfoy manapság mindig a Minisztériumban van, és így többet foglalkozhat vele.
- Értem. – állt fel Sirius, mivel idáig térdelt, mert amint átváltozott emberré, nem nagyon akart feltápászkodni, és így legalább magasságilag egy szintben volt a manóval. – Hogy hívnak?
- Dobby, uram.
- Aha Dobby, köszönjük szépen. – mosolyodott rá a manóra Black.
- Mr. Black túl kedves Dobbyhoz. Dobby nem érdemli meg, hogy ilyen szép szavakkal illessék meg.
- Ugyan már, tényleg kedves vagy. – bólogatott Rose is.
- Figyel csak. Nem gondoltál már arra, hogy mi lenne, ha te lennél az én manóm, és az én manóm lenne Malfoyéké?
- Nem, uram…
- Akkor gondolkozz el ezen Dobby jó? Mert még fogok erre járni. Remélem nem egyedül… – sandított rá Rose-ra úgy, hogy a nõ ne vegye azt észre, de a manó mégiscsak értse a jelzést.
- Értem, uram… - mosolyodott el Dobby is.
- Hát, akkor köszönjük, nekünk akkor menni kell. – intett pát Sirius kedvesen a manónak.
- Viszlát uram, és vigyázzon magára, meg természetesen a társaira. – búcsúzott el a manó is, majd becsukta az ajtót.
- Jó, és most? Akkor menjünk el a Minisztériumba?
- Igen, oda megyünk, kikérdjük az örökösödési papírt, hátha arról megtudunk valamit. De a legjobb lenne egy másolatot készíteni róla.
- Rendben, akkor irány a Minisztériumba, még mielõtt lemegy a nap.
Azzal akis csapat szépen lassan elsétált a Minisztériumig. Természeten Sirius nem emberformában sétálgatott az utcán, hanem kutyaalakban loholta le az utat. Odaérkeztek még napnyugta elõtt, kikérték a papírt, szépen, egy rövidke varázslattal le is másolták. Ezután úgy döntöttek, hogy mivel Siriusnak nem éppen a legbiztonságosabb az utcán csatangolnia, elmennek a Black házba, és ott töltik az éjszakát.
- Hú, hát, nem éppen a legtisztább hely. – szólalt meg Rose, amikor belépett az ajtón.
- Tudom, de egy éjszakának megfelel… - lépett be Remus is.
- Fûteni meg nem kell, mert ahhoz elég, ha párosan vagyunk, és máris nem olyan hideg az ágy… - vigyorodott el Sirius.
- Tudod, hogy hova menjél… - vetette oda a nõ, miközben beljebb lépkedett, hogy jobban felfedezze a helységet. Azonban senki sem sejtette, hogy nem szabad halkan beszélni, csak akkor jöttek erre rá, amikor szétrándult egy hatalmas, élethû nagyságú kép elõtt a függöny, és egy szigorú tekintetû, fekete hajú, szikrázó szemû nõ elkezdett rikácsolni.
- Ki meri felzavarni a nyugalmamat? Sirius!! Te… Te – kereste a szavakat. – Te hogy mersz belépni ebbe a házba? Hogy mered, miután elárultad a családodat? És olyanokkal álltál össze, mit… mint az ott!! – förmedt rá Remusra mutatva.
- Hallgass el te banya!! – rohant oda Sirius a képhez, és gyorsan összerántotta a függönyt. A nõ lassan elhallgatott. – na, õ az én édesanyám. Igaz, mennyire kedves nõ volt?
- Nagyon… - mondta halkan Rose, mivel õ tudta már az igazságot, nem úgy, mint fekete hajú ismerõse.
- Asszem menjünk inkább a fenti szobába… - javasolta Lupin, majd halkan felsétáltak a lépcsõn, és lekuporodtak az egyik kényelmesnek látszó szoba foteljeiben. – Akkor kezdem olvasni. – mondta Remus, amikor mindannyian elhelyezkednek.
- Ok, még csak nyolc óra van – nézett a falon lógó, hatalmas faliórára. – Még lesz idõnk elemezni is.
- Szerintem arra nem lesz szükség. – szólalt meg a pergamen mögül a férfi. – Itt minden egyértelmû. Hallgassátok csak… - majd elkezdte felolvasni – Én Grus Black, ebben az öröklõdési papíron kijelentem, hogy minden vagyonomat egyetlen félvér fiamra hagyom. A ráhagyott érték a Gringotts Varázslóbank 147-es széfjében van, a kulcsot pedig megtaláljátok házamban, a kandalló tetején egy lehajtható kis részben. Remélem, fiam hasznára lesznek a dolgok, és jóra fogja fordítani. Aláírás Grus Black. – nézett föl Lupin. – Itt minden szóról szóra e van írva. Nincs mit félreérteni.
- Jó, de akkor Malfoyék hogy hogy nem jöttek rá, hogy hogyan nyithatnák ki a ládát? Lehet, hogy ahhoz is kulcs kell?
- Nem, ahhoz nem kellhet. Akkor már az egész ház fel lenne forgatva. Mi van, ha a lakaton nincs is kulcslyuk, ezért nem is kulccsal kell kinyitni, hanem jelszóval.
- Értem. Ész szerinted azt ott a lap hátulján, Azt Malfoyék is észrevették? – mutatott Rose a papír hátoldalán egy nagyon apró betûvel írott részre. Egy versecske volt az.