Remus és Sirius csak vártak, és vártak. A nap már teljesen lenyugodott a láthatáron, és szép lassan fel is kelt, de Rose még mindig nem érkezett vissza.
A két férfi a rácsnak dõlve meredtek az ablak felé, amikor beröppent rajta Rose sólyom képében. Egy kicsit csetlett botlott, épp hogy csak le tudott szállni Lupin lábánál. Láthatóan el volt törve a szárnya, mûár az is csoda volt, hogy egyáltalán el tudott idáig repülni. A nõ visszaváltozott, majd a karjához kapott.
- Valami baj van? – kapta fel a fejét Sirius. Látszott rajta, hogy nem a patkány érdekli, amit Rose megígért, hogy elhozza, hanem a nõ épsége. – Ugye jól vagy?
- Mi történt? – kapcsolódott bele a kérdezõsködésbe Lupin.
- Öhm – fogta a karját Rose. – Csak, eltört a karom, nem vészes. Viszont Petert elvesztettem.
- Most nem Peteren van a hangsúly, hanem rajtad. – aggodalmaskodott Black, amit barátja eléggé érdekesnek tartott, mivel Sirius sosem volt ilyen. – Ki törte el a karod? Mesélj…
- Tehát, - kezdett bele a mondandójába Rose, miközben Remus megpróbált elõhalászni egy használható bûbájt az agytekervényei közül, hogy meggyógyítsa a nõ törött karját. – Az úgy volt, hogy mindenkinél jártam már szinte, és elérkeztem a Weasley családhoz. Sok gyerekük van, hú, valami… öhm… számoljunk csak… igen, hét gyerekük van. Mindenki az asztalnál ült éppen, és ünnepeltek valamit. Az összesnek vörös haja van, és az egyik szimpatikus is volt. Jól nézett ki. – gondolkozott el.
- Ugorjuk át, ha lehet. – szólt közbe idegesen Sirius.
- Ok, tehát el voltak foglalva, én meg nekiálltam, hogy átmaszatoljam az egész házat. És ott találtam meg Petert, az egyik szobában. Amint meglátott, húzta is a csíkot, de én elkaptam a grabancát. Vidám voltam, hogy sikerült, és elindultam, hogy visszatérjek hozzátok. Minden rendben is ment, amíg el nem értem, Azkaban környékét. Valószínüleg feltûnt a dementoroknak, hogy egy sólyom lakik a börtön területén, mert az állatok tudniillik messze elkerülik, még a külsõ partot is. Már a látványától is félnek. Mondom, eléggé érdekes voltam számukra, és megtámadtak. Persze én megpróbáltam védekezni, de nem akartak leszállni rólam. Egyre jobban csak felidegesítettem õket, hogy nem akarok más belátásra térni, és ketten összeszorítottak. Tisztára, ki akarták nyomni belõlem a szuszt, és meg kínomban elejtettem Petert…
- Tessék?? – szólalt meg olyan hírtelen Remus, hogy Rose összerezzent. – Bele, a tengerbe? – kerekedett el a szeme.
- Igen, és nagyon sajnálom. – csordult ki a könnye a nõnek. – De, én abban bízok, hogy ki tudott úszni a partra, mert alig pár méterre ejtettem el. Ezt komolyan mondom, olyan öt méter lehetett maximum a távolság, és a tenger ráadásul most nem is háborog.
- Hu, akkor kijutott. De vajon hova ment ezek után? – suhintott egyet a pálcájával Remus, és Rose keze már nem is volt törött…
- Köszike… Tehát, akkor most mi legyen…
- Asszem, - kezdett bele Lupin – el kell mennünk… Majd visszajövünk Siriusért… Nem is tudom, hogy visszajövünk-e. – mosolygott. – Ne hagyjuk inkább itt? – vigyorgott.
- Aham, lehet, hogy az lenne a legjobb. – szállt be a játékba Rose.
- Ugyan… Ne.. Kérlek, ne hagyjatok itt. Utálok egyedül lenni. – térdelt le a rácshoz, és kérlelõ, cuki szemekkel nézett.
- Figyelj Remus. Sirius még a hasznunkra lehet nem? Végül is, az õ családja van a központban, csak tud valamit. Nem így gondolod?
- De. De hogy vigyük ki?
- Odaadom Jonathannak az elengedési papírt, és már mehetünk is. – zárta le a témát Rose. Azzal elõhúzta a zsebébõl Black cellájának kulcsát.
- Ezt honnét szedted? – lepõdött meg Remus.
- Tudod, ha Jonathanhoz egy kicsit közelebb lépek, és a szemébe nézve beszélek hozzá, úgy.. hm… kedves szavakat, észre sem veszi, hogy leveszem a kulcsot, az övérõl.
- Kis ravasz. – szólalt meg Sirius. Rose odalépett a rácshoz, és kinyitotta.
- Gyere. – intett kifele szelíden. – Szabad vagy.
- Fura ezt hallani. – lépett ki a cellából Black. – Nem vagyok többé négy rács közé szorítva…
- Menjünk, mert még lárma lesz. – mosolygott Rose, majd vezetésében elindultak Jonathan pihenõhelye, vagyis a kis elõtér felé, hogy leadva a szabadonengedési papírt, elmehessenek, és folytathassák útjukat. A vasajtóhoz érve, Rose odaszólt a két férfinak.
- Öhm, Jonathannal néha eléggé kemény szóval kell beszélni, ne lepõdjetek meg, ha kijövök a sodromból.
- Ok, nem fogyunk – válaszolt egyszerre Remus és Sirius.
A vasajtó kinyílt, és Rose, társaival együtt belépett a kicsike, meleg szobába. Jonathan épp billegve olvasta a legfrissebb Reggeli Prófétát. Amint meglátta Black-et, felpattant, és pálcát rántott.
- Tudja mit tett kisasszony. Kiengedett egy…
- Igen, tudom… Itt a szabadonengedési levél. – adta át a papírt az õrnek, aki leeresztette a pálcát, és figyelmese elolvasta a rajta álló szöveget.
- Jó, de itt az áll, hogy elõtte írni kell a Minisztériumnak, és csak utána engedhetem el. Az pedig nagyjából kettõ, ha nagyon sietnek akkor talán egy hét.– mosolygott kárörvendõen, hogy kedvenc rabocskája még maradni fog.
- Nem érünk rá szarozni Jonathan! – csapott az asztalra Rose, amitõl mindannyian megijedtek. – Azonnal üljön le! – parancsolta ellenvetést nem tûrõ hangnemben. Jonathan engedelmeskedett, látszott rajta, hogy megrémül a nõ szavaitól. Rose pálcát húzott, és elkezdte mutogatni az õrnek. – Gondolom, tudja ez mi. És azt is tudja, hogy megtalálom, ha nem ír most egy levelet a Minisztériumnak, és nem tesz úgy, mintha Sirius Black nem lenne itt, hanem, mintha minden rendben lenne. Megértette? – a pálca vészesen közel került a férfi arcához, majd pirosan kezdett szikrázni. A férfi, félénken elhúzta lassan a pálca végétõl az arcát, majd bólogatni kezdett, hogy megértette. – Ha valami baki lenne, megtalálom. – Jonathan tudta, hogy a nõ nem csak félemlítésbõl mondja, hiszen neki nem nehéz megtalálnia bárkit. Egy szempillantás alatt ki is nyírhatná. De nem tette. Rose szépen felegyenesedett, és a nagyajtóhoz lépett. – Szerintem már most kezdje el írni azt a levelet. – az õr hihetetlen gyorsasággal húzta ki a fiókot, kapott ki belõle egy pergamenlapot, és már kapirgálta is a szöveget. – Menjünk, nem szeretném, ha a vihar elérne minket.
Mindhárman kiléptek az ajtón, majd Remus Siriushoz fordult.
- Szerintem, addig, amíg nem vagy felmentve, maradj kutya. Legalábbis addig mindenképp, amíg kijutunk a szigetrõl, a dementorok miatt. – azzal a fekete hajú férfi át is alakult egy nagy, fekete, bozótos szõrû kutyává. A külseje alapján németjuhászhoz hasonlított a legjobban.
- Rendben, te evezel akkor. – szólt oda mellékesen Remusnak Rose.
- Tessék?
- Jó, akkor majd én… - ült be a csónakba a kutyus kíséretében.
- Nem, nem úgy gondoltam – szabadkozott Remus, majd bepattant õ is a kis úszó vacakba, és kikapta a nõ kezébõl az evezõt. – Majd én.
- Látod, hát nem kedves. – mosolygott Lupinra. A kutya a nõ ölébe hajtotta a fejét, Rose pedig szinte ösztönösen elkezdte simogatni az állat buksiját. Úgy tûnt, hogy Sirius nem sok szeretetben részesítették idáig, mert nagyon tetszett neki. – Olyan aranyos vagy. – bukott ki végül Rose-ból a mondat. – Imádom a kutyákat…
- Muszáj elõttem? – húzta össze a szemöldökét Remus.
- Ugyan már…
- Hagyjuk.
- Ok. Akkor mit mondasz, szerinted Peter hova mehetett?
- Hát, egy halálfalóhoz, aki mondjuk elrejti. És ki más lenne ilyen, aki elsõrangú ezen a téren, és még Peter ismerheti is, hát Lucius Malfoy.
- Akkor Malfoyékhoz megyünk?
- Bizony, és ott kezdjük a keresést.


Folyt. köv.