Másnap reggel, amikor Rose felkelt, egy bagoly volt az ablakban, és várta, hogy beengedjék. A lány felállt, és kinyitotta az ablakot. Levette a bagoly lábáról a levelet. A bagoly halk szárnycsapásokkal tovarepült, valószínüleg nem vártak választ az üzenetre. Miért is vártak volna, egy minisztériumi levél volt. Rose leült az ágyára, majd gyorsan felbontotta a borítékot, és olvasni kezdte a levelet.

Tisztelt Rose Cleins!

Értesítjük önt, hogy a maga osztályába, a Varázslók Lelkivilága kutató fõosztályra új tagot vettünk fel,
aki azonnali hatállyal be is áll önhöz. Amilyen gyorsan csak tud, elmegy Azkabanba, hogy fölkeresse
önt, és együtt végezhessék hátralevõ munkájukat a varázslók börtönében. Remélhetõleg a felvett tag
nagy hasznára lesz önnek, és segít majd a kutatásban, de ha mégsem, kérjük írja meg nekünk, hogy
mik az ellenvetései a munkatársban, amit mi mihamarabb megpróbálunk vele egyeztetni. Kérjük, hogy
legyen türelemmel az illetõhöz, mivel új tag, és hozzá kell még szoknia a dolgokhoz.
Amit befejezték a kutatást Azkabanban, kérem értesítse a Varázsbûn Üldözési fõosztály vezetõjét,
hogy kit enged ki, mivel azt a ’rabot’ pár napig megfigyelés alá vonjuk majd, és ha úgy véljük, ami az
ön munkája mellett biztosan így lesz, hogy megfelelõ a lelki állapota, és varázslók közé mehet,
véglegesen feloldjuk bûnei alól.

Köszönjük megértését:

Mágiaügyi Miniszter,
Cornalius Caramel

- Szuper… Egy kezdõ mellém, aki még hátráltatni is fog, mert tuti, hogy zöldfülû, és szabálypárti… - dõlt magába Rose. Azonban nem sokáig tûnõdhetett magában, mivel kopogtak. – Egy pillanat! – pattant fel Rose. Fölkapta mindennapi ruháját, majd ajtót nyitott. Jonathan volt az.
- Jó reggelt Miss Rose, elnézést, hogy ilyen korán zavarom, de magához jöttek.
- Hozzám? – csodálkozott Rose. Ilyen hamar megérkezett volna a munkatárs? – Jaj, ne…
- Tessék?
- Semmi, semmi… Mondja meg neki kérem, hogy mindjárt megyek, csak átöltözöm.
- Természetesen. – mondta Jonathan, majd elsétált.
Rose gyorsan átvedlett másik ruhába. Várta is, és nem is várta az új társát. Azért várta, mert végre nem lesz egyedül, és mert idáig sosem volt társa a munkában. Érdekelte, hogy ki lehet az az ember, akivel a jövõ években együtt fog majd dolgozni. Viszont nem várta, mert úgy érezte, hogy ez az ember nem akarja majd az olyan kis apró szabályokat megszegni, mint például, hogy nem szabad bemenni a rabok cellájába. Ráadásul biztos, hogy megkérték, hogy minden egyes mozdulatot, amit elvégzünk jegyezze föl, és ezáltal szabadulni sem tud majd tõle. Így tuti, hogy nem látogathatja meg Sirius Blacket, pedig eléggé értelmes, és lelki állapotban is megfelelõ személy ahhoz, hogy õt vihesse ki. Csak hát, eléggé nehéz kutatni úgy, hogy egy ketrec van köztük. A ketrec pedig egy jelkép az emberek számára, hogy félnek, vagy csak egyszerûen távol akarnak maradni valamitõl, illetve valakitõl…
De végül is, egyszer ezen is túl kell lenni, kisétált a szobából, és elindul a váróterembe, vagyis abba a kis elõtérbe, ahol Jonathan szokott aludni. Amint belépett, nagy meglepetés fogadta.
- Rose! – köszönt vidáman egy szökés-barna hajú, magas, kék szemû férfi. Rose, Remus Lupinra ismert benne.
- Remus? – ámuldozott. – De rég láttalak! – ölelték meg egymást. – Hát te? Hogy kerülsz ide?
- Én vagyok az új társad. Na, mit szólsz hozzá? Nem is örülsz?
- Dehogynem… Csak nem gondoltam volna, hogy te leszel az.
- Hanem? – kezdett lelankadni Lupin vidámsága.
- Én elõször azt hittem, hogy egy mihaszna kis újoncot küldenek, aki a szabályok fontosságáról, és azok betartásáról fog majd nekem elõadást tartani, amikor be akarok majd menni az egyik rab cellájába, és hogy…
- Bemész a rabok cellájába? – döbbent le Remus. – Nem félsz, hogy az egyik õrült rádveti magát, és tudom is én milyen borzalmakat mûvel veled? Mondjuk azt… Tudod, hogy mire gondolok. – próbált utalni gondolataira Remus, amit Rose könnyedén felfogott.
- Gondolhatod, hogy nem fogok csak úgy besétálni egy idiótához, hogy megnézzem vizes-e az alsógatyája… Ennyit azért kinézhetnél belõlem, már tudok vigyázni magamra.
- Jó, tudom, de én akkor is féltelek. Jobban féltelek most, hogy itt vagy Azkabanban, mint saját magamtól. És ez nagy szó.
- Tudom, de ne aggódj… Olyan emberre gondoltam, aki értelmes, és lelkileg olyan passzban van, mint én, vagy te… Jó, talán jobban is, mint te. Nem dilizett be, pedig már vagy négy-öt éve itt csücsül a dutyiban… Neked nincs véletlenül ilyen ismerõsöd? – kérdezett rá tapintatosan Rose.
- Ugye nem rá gondolsz. Mondd azt, hogy nem…
- De. Tudtad, hogy milyen véleménnyel van rólad?
- Nem nagyon érdekel. Nem tudod, hogy mit mûvel! Õ..
- Dehogynem. Meghallgattam az õ változatát is, és eléggé hihetõ… Olvastam az aktáját, amit a Minisztérium készített, hát, van némi kivetnivaló benne. De az õ változatában nincs.
- Ugyan. Te még hiszel is neki? Volt rá ideje, hogy kifundálja ezeket!
- Látod hogy milyen vagy, nem hiszel a barátodnak.
- Õ csak a volt barátom! – hangsúlyozta ki a szót Lupin.
- Na látod! Ez itt a baj. Hogy csak a volt barátod! Egy barátság, ha igazi barátság, nem szakad meg olyan egyszerûen, fõleg nem bizalmatlanság miatt! – zárta le a témát Rose, majd elmasírozott a szobájába, vissza sem tekintve Remusra, akin látszott, hogy felfogta, mit a lány mondani akart, és hogy igazat ad neki.