- Nahát, milyen véletlenek vannak… És ez téged gondolom nem zavart…
- Persze, hogy nem… Miért zavart volna.. Kedveltem õt, ahogyan õ is engem, tehát ez nem volt lényeges…
- Nekünk bezzeg sosem mesélt rólad… Pedig biztos, hogy örültünk volna, hogyha már akkor megismerünk. Vagyis, érted… - gabalyodott bele Black a saját mondatába.
- Igen, értem… És, az ott Peter igaz?
- Igen.. Nem is tudom, hogy miért firkáltam át a felét.
- Áh, ugyan. Nem is lehet sejteni, hogy miért irogattál oda olyanokat, hogy ’Meghalsz te féreg’ meg ’Úgyis megtalállak!’ és hasonlókat… Az ember nem is gondolná, hogy ennyire kedveled…
- Hát ja…
- Most mesélj magadról… Rólad még nem tudok semmi.
- Mert nincs is olyan fontos dolog, amit tudni kellene rólam…
- Titkolózz csak… És a családod?
- Nekem nincs családom. Legalábbis, aki vér szerint az lenne, az sem az.
- Ezt hogy érted?
Sirius felállt, odasétált az asztalhoz, kihúzott egy fiókot, és egy hatalmas fényképet vett ki belõle, amin rengeteg ember álldogált. Black visszaült Rose mellé, majd elkezdte sorolni az emberek nevét, és hogy mi a véleménye az illetõkrõl.
- Õ itt az apám. Õt kedveltem a világon a legjobban, attól függetlenül, hogy halálfaló volt. Mindig megvédett, ha már akkora slamasztikában voltam. A többi halálfaló kivégezte õt, már nem is tudom, hogy miért, annyira kicsi voltam még.. Olyan elsõs, másodikos talán.
- Rá ütöttél külsõleg… De nagyon…
- Igen. Ezt sokan mondták, hogy tiszta apja… Csak, valahol mégsem voltam olyan, mint az apám. Az apámat könnyen lehetett irányítani, míg én általában nemet mondtam a parancsoknak. Ez van, anyámtól örököltem. Õ az. – mutatott egy szigorú kinézetû, fekete hajú, szürke szemû nõre. – Nálunk õ hordta a nadrágot, apámat ritkán lehetett hallani, akkor is, ha megszólalt, tuti, hogy engem védett anyámtól.
- Anyukád nem kedvelt téged?
- Nem. De még mennyire, hogy nem. Az öcsém. Na, õt imádta. Öcsém pedig tisztára olyan volt, mint anyám, olyan hízelgõs, nyalizós kis takony, akit mindenki kedvelt, és anyám mindig azt hozta fel, hogy ’Miért nem tudsz olyan aranyos gyerek lenni, mint az öcséd, Regulus!’
- az nagyon rossz lehet, ha mindig a másikhoz mérnek…
- Hát az volt. Öcsém megpróbált késõbb apám nyomdokaiba lépni, és beállt a halálfalókhoz, csak amikor megtudta, hogy mit várnak tõle, el akart iszkolni. Csak, az a hely olyan, hogy belépni szabad, kifelé csak halottként mehetsz.
- Megölték?
- Természetesen. Hidegvérrel kinyírták…
- Uh… - gondolt bele Rose, majd hírtelen lekötötte az érdeklõdését három lány a képen, akik egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, mégis, valahogy úgy tûnt, hogy egy családba tartoznak. – Õk kik?
- Õk, az unokatestvéreim. Andromeda, Narcissa én Bellatrix. – sorolta végig. – Õk apám testvéreinek a lányai. Andromeda, õt nagyon kedveltem. – mutatott rá, a legidõsebbnek tûnõ, barna hajú, barna szemû lányra. – Õt kitagadták, mert egy mugli férfihoz ment feleségül, valami Ted Tonkshoz, vagy kihez. Narcissa, õ Lucius Malfoynak adta a kezét, annak a taplónak, Bellatrix pedig asszem még nem mert feleségül senkihez, de nézd csak, - állt föl a helyérõl, odalépett a rácshoz, és egy másik cellára mutatott, amiben egy barna hajú, sötét tekintetû férfi feküdt a földön. Magába volt merülve, és egyfolytában motyogott valamit. – Õ utána van úgy oda. Rodolfus Lestrange a neve. A férfit utánam hozták be, ne Bellatrix még mindig kint kóvályog valahol.
- Szerinted el fogják õt is kapni?
- Persze. Bellatrix nem az az észlény, aki meg tudna szökni még a pokolból is. De nagyon hûséges. Ez az egy talán, ami jó benne. De lehet, hogy Narcissanal és Bellatrixnál nem is a szerelem az, ami köti õket a férfiakhoz. – gondolkodott el Black.
- Hanem?
- Szerintem inkább az, hogy a férfi aranyvérû, és van pénze. Fúj… - futott végig a hideg Sirius hátán.
- De hogy tudnak valakit azért szeretni, mert sok pénze van? – értetlenkedett Rose. – Hogy bírják ki…
- Nem tudom, sétált vissza az ágyhoz Sirius. – Kérdezd meg õket.
Ekkor azonban megzörrent a nagy vasajtó kilincse, és nyikorogva kinyílt. Rose az egyik sötét sarokba rohant, hogy ne látszódjon, és minden varázslatot egyetlen pálcasuhintással eltûntetett. Amikor az ajtó teljesen kinyílt, Jonathan lépett be rajta, utána pedig egy hosszú, kócos hajú nõ. Leszegett fejjel, lassan, csoszogva ment, mint aki már hulla.
- Bellatrix! – pattant fel Rodolfus a cellájában.
- Rody! – kapta fel a fejét a nõ is. Szép arca volt, csak valószínûleg az éhezéstõl beesett, lesoványodott.
- Na, legalább valami jó is legyen a rabságban, mellé kerülsz… - vetette oda hidegen Jonathan, mintha nem is õ lenne. – elõvette a pálcáját, majd Rodolfus mellé varázsolt egy új cellát. – kinyitotta, majd hatalmas lökettel belódította a nõt, aki a földre esett.
- Nem lehetne kedvesebben?! – csattant fel mérgesen Lestrange.
- Ugyan már! Ez is csak egy Black, ahogyan a másik is! - bökött Sirius felé. Bellatrix felállt, majd a rácshoz sietett, hogy megnézze, kire mutatott az õr. – Ugyan olyan hitvány alak ez a nõ is. – fejezte be a vitát, és bezárta a cella ajtaját, majd nagy sebbel-lobbal kisietett a vasajtón.
- Nocsak Sirius! – hallatszott a nõ éles, visító hangja. – Te is ide kerültél? Mond csak, mit követett el az én legkedvesebb unokaöcsém? – csak úgy villámlott a szeme.
- Semmit, és ezt te is tudod. – Sirius hangja olyan gyorsan változott fagyosra, ahogyan a tekintete, amitõl Rose meg is ijedt. – Az fáj neked, hogy én ártatlan vagyok, nem úgy, mint te. – válaszolt lassan, megfontoltan és nyugodtan.
- Ugyan már Sirius. Te sosem voltál az az arany gyerek, aki sosem tett semmi rosszat, én tudod. Mindig te voltál az, aki gonoszkodott a kisebbekkel Roxfortban. Miért ne tettél volna olyat, így felnõttként, mit tilt a törvény?
- Mert mindenki változik, ahogyan én is. Kinõttem a gyerekes dolgaimat, de ahogyan látom, te nem a sajátjaidat.
Bellatrix erre a válaszra inkább nem szólt semmit, elhallgatott, majd Rodolfus lelki ápolására fordította hátralevõ… hm… 45 évét.
- Úr Isten. Nem csodálom, hogy utálod.
- Mindig ilyen volt, imád engem piszkálni.
Rose és Sirius is csak ott ültek az ágyon, és hallgattak. Síri csönd volt, csak néhány rab motoszkálását lehetett hallani.
- Itt mindig ilyen csönd van?
- Bezony. Hát, hamar megúnnád, ahogyan látom. – mosolygott a lányra.
- Legyen valami zene? – vette elõ a pálcáját Rose. Pár varázsige kimondásával teljesen el lett falazva a cella, és megint minden abba az otthonos környezetbe került, ahol nem rég volt.
- Szíves elhallgatnék valamit. Manapság mi az, ami olyan jó? Hogyis mondjam.
- Mondjuk ami épp megy a rádióban. – pár másodperc múlva egy halk zene szólalt meg az asztalra varázsolt rádióban, egy lassú, keringõs szám. – Hopsz, hát ez nem az a csatorna.
- Nem gond. Van kedved táncolni? – kérte fel Roset.
- Hát, nem vagyok nagy parkettáncos.
- Nem baj. Na, gyere. – fogta meg a kezét a lánynak, majd bele is kezdett egy keringõbe. – Meg ez neked látod? Úgyis csak lépkedned kell.
- Azért az sem olyan egyszerû. – mosolygott Rose. - Nagyon rég ráncoltam már, és akkor sem keringõt.
- Az igaz, de hamar belejöttél.
- De csak mert te jól táncolsz.
- Ugyan, gondolj bele, hogy akkor én milyen rég táncoltam. Valami 14 éve…
- Kis korodban tanultál meg táncolni? – csodálkozott a nõ.
- Igen. Nálunk ez szokás, hogy minden fiatal fiúnak korán meg kell tanulnia táncolni. Mivel rengeteg bulira vagyunk meghívottak, ez elvárható.
A zene végeztével, Rose át akarta kapcsolni a rádiót más csatornára, olyanra, ahol gyorsabb ütemû számok mennek, de észre vette, hogy már 11 óra van.
- Nagyon késõ van Sirius. Nekem mennem kell.
- De még csak 11… Ugye holnap is látlak.
- Persze. Nem hagyom ki… - mosolygott a lány búcsúzóul, majd pát intett, és elindult a vasajtó felé, hogy holnap aránylag frissen ébredjen.

Folyt. köv.