Pár nappal késõbb, este, Rose titokban lement Black cellájához. Halkan lépkedett, akár egy osonó macska. Blacknél még világított az asztali lámpa, õ maga pedig a falnál állt, és láthatóan rajzolt valamit. A falra egy papír volt felragasztva, és már kivehetõ volt egy nõi arc a vonalak közül.
- Szia. – köszönt halkan Rose. Black amint meghallotta a nõ hangjait, megpördült a tengelye körül.
- Öhm, szia. – úgy tûnt, hogy egy kicsit meg van lepõdve.
- Mit rajzolsz?
- Jah, - kapott észhez Sirius. – Semmit. – vágta rá, majd szuperszónikus gyorsasággal letépte a képet, és a markában összegyûrte. Hátratette a kezeit, majd így szólt. – Csak egy béna rajz, semmi több. Már úgy is ki akartam dobni.
- Hát, az elõbb nem úgy tûnt.
- Gyorsan megváltozik a véleményem egyes dolgokról.
- Na… - kérlelte Rose. – Mutasd meg.
- Nem… Nagyon csúnya lett. Minek akarod te minden áron megnézni?
- Mert érdekel. Ha nem mutatod meg, bemegyek hozzád.
- Azt nem teheted meg… - szomorodott el Sirius.
- Miért nem? – csodálkozott a nõ.
- Mert Jonathan megkérte az összes rabot, fõleg a te apádat, hogy figyeljenek rám, hogy nem csinálok-e valamit, és hogy te bejössz-e a cellámba.
- Nem gond. Egyébként is úgy gondolom, hogy túl nyitottak a cellák. – mondta, majd elõvette a pálcáját, suhintott egyet, és máris négy fal vette körül Blacket. – Parancsolj. – azzal kinyitotta a lakatolt ajtót, és belépett. – Egy kicsit azért tegyük otthonosabbá. – pár varázslat után egy kényelmes ágy, egy jobb állapotú asztal, új szék, a padlón szõnyeg, és két növény jelent meg. – Így mindjárt más.
Black még mindig ott állt, ahol eddig, és csak figyelte, hogyan változik át a cellája, otthonos kis szobává.
- Megmutatod a rajzot? – lépett közelebb Siriushoz Rose.
- Ha már bejöttél, igen. – odaadta a nõnek a rajzot, aki szépen kinyitotta, majd alaposan szemügyre vette.
- Ez csodálatos. Megtarthatom?
- Hát persze. Vagy tudod mit? Holnapra rajzolok neked egy sokkal szebbet. Úgy jó?
- Rendben. Adta vissza a lapot, majd körülnézett jobban a cellában.
- Keresel valamit? Segíthetek? – kérdezte, mint ahogy a boltokban az eladók szokták.
- Köszi, de nem kell. Csak azt figyelem, hogy milyen jól rajzolsz, és hogy azok kik ott a képen. – mutatott pár kidolgozott rajza a falon. Az egyik négy fiatal Roxforti diákot ábrázolt, akik közül egyet sötéten átsatíroztak, a másikon egy szemüveges férfi és egy nõ, akinek a kezében egy aprócska gyerek van. Volt egy, a többinél is nagyobb rajz, amint egy szarvas, egy kutya, egy vérfarkas, és egy alig látható kicsiny patkány volt.
- Melyik képre gondolsz? – ment oda a lány mellé Sirius.
- Hát, jóformán mindegyikre, de a legjobban arra. Gondolom azon te és a barátaid vagytok.
- Igen, ezek mi vagyunk. – vette le a képet Sirius, majd leült vele az ágyra. – Milyen rég is volt az.
Rose is leült mellé. – Mesélnél nekem róluk? – Sirius két fekete szemébe nézett, és tudta, hogy nagy dolgot kért.
- Rendben. – látszott a fiún, hogy nem biztos, hogy más kedvéért ezt megtette volna. – Kezdjük velem. Ez vagyok én. – mutatott a legmagasabb, szemébe hulló, fekete hajú, fiúra a rajzon.
- Nem volt nehéz felismerni szerintem. – mosolygott rá Blackre a lány, mire a fiúnak is mosoly derült az arcára.
- Õ itt James, az egyik legjobb barátom. – csúszott az ujja a papíron arrébb egy kócos hajú, szemüveges fiúra, aki egy seprût tartott a kezében. – Vele sok idióta dolgot csináltunk iskolás korunkban. Mindig együtt lógtunk, így bajba is együtt kerültünk. Hogy miért van sepûí a kezében? Imádott Qviddicsezni. Õ volt a Griffendél fogója. Persze én is szerettem azt a játékot, én terelõ voltam, de rám valahogy nem az volt a jellemzõ. Jamesrõl mindig eszembe jutott, hogy mennyire oda volt Lily Evansért… Lily Hollóhátas volt, és James már másodikos kora óta szerelmes volt belé. Lily nem akarta észrevenni õt, mert hát, most így visszatekintve tényleg arrogáns volt. És Evans komoly barátot akart magának. Persze James hetedikre megváltozott, így Lily is el tudta már fogadni… A suli végeztével õk összeházasodtak, és született egy fiúk, Harry… Aztán asszem tudod a többit… - szomorodott el.
- Én csak annyit tudok, hogy te elárultad õket, de ezt nagyon kétlem. Nem nézem ki belõled, hogy ilyet tennél.
- Minden ezt bizonyította. Mi csak titokban akartuk tartani, hogy Jamesék hol rejtõznek, így megtévesztésként elhíreszteltük, hogy Én leszek a titokgazda. Az igazi titokgazda Peter volt. Én mondom, csak álca voltam, hogyha Voldemort kutatni kezdene, akkor hozzám jutna, én meg mivel nem tudom, ezért ha meg is öl, mert valószínüleg megölt volna, nem tudta volna meg.
- Tehát te feláldoztad volna magadat értük, igaz?
- Igen. Mindig is ízig-vérig barátok voltunk, és sohasem hagytuk egymást pácban… Sõt, néha még át is vállaltuk egymástól a dolgokat… Sosem árultam volna el Jamest…
- És végül is mi történt?
- Az történt, hogy Peter elárulta Voldemortnak, hogy Jamesék hol tartózkodnak, aztán elkezdett engem keresni… Vagyis én kerestem õt azon a napon, mivel ideges voltam, mert nem találtam otthon… Amikor találkoztunk az utcán, akkor pedig, igaz, egy kicsit paprikás kedvemben voltam, de hát ki nem az egy ilyen fontos dolognál… Na tehát akkor elkezdett ott ordibálni, hogy elárultam Jamest és Lilyt… Ekkor jöttem rá a dologra, és nem engedtem, hogy elmeneküljön, ezért levágtam az ujját, vagyis elõször azt akartam… De õ keresztbe húzta a terveimet. Mert pont akkor robbantott valamit, azt nem tudom, hogy mit, és patkánnyá változott, és eltûnt… Ilyenkor végül is az emberek nem egy futkározó patkányt keresnek… És mindenki azt hitte, hogy én robbantottam, és hogy Petert megöltem.. Pedig ez nem igaz…
- De Peter akkor most animágus? – ámult el Rose.
- Igen… Épp ez az, hogy animágus. Errõl pedig csak én, James és Remus tudtunk… Bejegyzetlen… Akárcsak én vagy James.
- Animágus vagy? – tekintete gyorsan az állatos képre ugrott… - Azok akkor úgyszint it vagytok?
- Bizony… Peter a patkány, másnéven Féregfark. Az a szarvas James volt. Mindig felemelt fõvel járkált, tisztára illett rá a szarvas… Az õ beceneve Ágas volt… Milyen kreatív mi? – mosolygott rá a lányra.
- Hát nagyon. És te melyik vagy? Gondolom te a kutya vagy.
- Ezt honnét veszed? És mi van, ha én vagyok a vérfarkas?
- Én ismerem Remus Lupint… - mosolygott vissza a lány. Mindig a könyvtárban ült a srác, és olvasgatott, tanult. Ott laktam a környéken, amíg ki nem jártam az iskolát, és el nem költöztem… Jóban voltunk… Én voltam az egyetlen, akinek el merte mondani, hogy vérfarkas… Mármint a környéken lévõ varázslók közül…