Rose visszamosolygott, majd belenézett a könyvbe.
- Hanyadszorra olvassa?
- 14-szerre, de õszintén szólva, a III. Richard jobban tetszik.
- Értem. – adta vissza a könyvet. – Azt viszont én még nem olvastam.
- Akkor ajánlom. Nagyon jó. Ez is, de… Szóval szerintem az jobb.
- Maga nem tûnik elvetemülnek. Mióta van itt?
- Hu, jó kérdés… Olyan három, vagy négy éve.
- És miért hozták ide?
- Hát tudja… - nem tudta befejezni a mondatot, mert az õr megszólalt.
- Kérem, kisasszony. Letelt az idõ. Majd holnap, vagy máskor még beszélgethet velük, de most már tényleg villanyoltás lenne. – szólt a vasajtótól Jonathan.
- Rendben, megyek is. – válaszolt vissza Rose. – Akkor viszlát.
- Látom még magát? – támaszkodott a rácsra Black.
- Nem tudom. Valószínüleg nem. De ha holnap kora hajnalban fent lesz, akkor talán válthatunk még néhány szót. Én holnap elmegyek.
- Akkor hajnalban találkozunk még…
- Most komolyan… Ön fenn akar lenni olyan korán? Én hajnali kettõre gondoltam.
- Nem gond. Nem vagyok hétalvó, és jól bírom a strapát. Én mondom, hogy fent leszek.
- Maga tudja. – hagyta rá Rose, majd pát intve elindul aludni.
Egész este vihar volt. A villámok csak csattogtak. A tenger háborgott, hullámai Azkaban falát nyaldosták. Pontosan két óra elõtt tíz perccel, Rose már ébren volt, és öltözködött. Gyorsan magára kapta ruhadarabjait, majd elindult, hogy megkeresse Jonathant. Hamar meg is találta.
- Jonathan. Kérem, el kell búcsúznom az apámtól.
- Szerintem arra nem lesz szüksége…
- Ezt hogy érti? – torpant meg a nõ.
- Úgy, hogy nincs, aki átvigye. Joe ugyanis… Szóval, meghalt. Tegnap, amikor visszafele tartott, egy hullám felborította õt, és a csónakját. A hullámok pedig elnyelték Joet. Semmi esélye nem volt a tengerrel szemben.
- Ezt… Ezt honnét tudja? Engem miért nem értesítettek? Azonnal levelet kell írnom… Bocsánat… - mondta, majd visszasietett a szobájába, elõvett gyorsan egy pergament és pennát, majd írt egy levelet a Minisztériumba, hogy nem tud hazatérni, amíg nincsen hajós a környéken, aki elszállítaná õt a szigetrõl. Aztán eszébe jutott az is, hogy tanulmányt végez, hogy egyesekre milyen hatással vannak az azkabani évek. Úgy döntött, hogy az elsõ Sirius Black lesz… Miután készen volt a levéllel, elõhívta baglyát, és rábízta. Gondolta, hogy megnézi, Black vajon igazat mondott-e, és tényleg fent van.
Lement a lépcsõn, hogy megkérje Jonathant, kapcsolja föl ott a lámpát, de az õr már nagyban aludt. Biztos úgy gondolta, hogy ha Rose úgysem meg sehova, akkor visszaalszik. Rose csak most nézett tüzetesebben szét a kis helységben. Meg is akadt a szeme a kulcsokon. Mindegyik kulcsra rá volt írva, hogy melyik rabé. Megkereste a Sirius Black feliratot, és levette. Majd szépen lassan kisétált, nehogy fölkeltse Jonathant. Belépett a nagy vasajtón, és végigment a folyosókon. Mindenki aludt még, ám mikor odaért Black cellájához, meglepõdve tapasztalta, hogy Sirius fent van.
- Helló. Azt hittem, hogy elfelejtettél felkeni. Az apád még alszik. Felkeltsem? – állt föl a sarokból Sirius. Idáig ott ült, és a Rómeo és Juliát olvasta, most azonban odajött a ketrechez.
- Nem, nem kell. Nem hozzá jöttem. – nézett mélyen a fiú szemébe Rose.
- Hogyhogy? Nem akarsz elköszönni tõle? – kérdezte megjátszott komolysággal Black. Látszott a szemén, hogy tudja, hogy mit akart a lány mondani.
- Mert nem megyek el. – válaszolta olyan természetességgel Rose, hogy még Sirius is meglepõdött rajta.
- Nem? Akkor maradsz? Miért? – érdeklõdött a fiú.
- Hát, nincs aki elvigyen. – sütötte le a szemét a lány. – Joe tegnap este belefulladt a tengerbe.
- Szegény. – fejezte ki együttérzését Sirius. – És akkor most mit fogsz csinálni?
- Elõször is, bemegyek hozzád. – jelentette ki Rose, és már ette is elõ a kulcsokat.
Black pár lépést hátrált, és csodálkozva nézte, amint Rose kinyitja a rács ajtaját, és kinyitja az ajtót. Valószínüleg azért volt meglepõdve, mert azkabanban nem szokás kinyitni a rácsokat, még akkor sem, ha ég az épület. Inkább hagyják bent égni a rabokat, minthogy elõttük kinyissák az ajtót úgy, hogy azok élnek.
- Bátor vagy.
- Miért? – csukta be maga mögött a rácsot Rose, de nem lakatra.
- Senkinek sem merik kinyitni a rácsát, ha az illetõ még él. Nem is szabad. És mi van, hogyha én most magára támadtam volna.
- De nem támadott rám.
- De mi lett volna, ha mégis. Maga nem nézi ki belõlem, hogy egy elmebeteg õrült vagyok?
- Nem. Nem hiszem el, még ha maga az Úr Isten is azt mondaná… - lépett közelebb Siriushoz Rose.
- És miért nem? – kérdezte Black, miközben szinte belefúrta tekintetét a lány szemébe.
- Mert tanulmányok alapozzák, hogy aki tényleges bûnt követett el, és ez a lelkét nyomja, az egy, maximum két év azkabani fogság után idegroncs lesz. Valakik fel tudnak igaz épülni annyira, hogy beszélgetni lehet már velük, de amikor a szabadság motívuma, a kulcs elõkerül, kibújik belõlük az õrült, és nem bírnak magukkal. Vagy ha csak simán a szabadság reményét vázoljuk fel, már akkor is jelentkezik ez a dolog. Önnél még a kulcs láttán sem történt semmi… És egyébként is. Meg tudom védeni magamat. Még maga ellen is. – az utolsó mondatot sejtelmesen mondta, valamire utalni akart ezzel Blacknek, aki gyorsan kapcsolt.
- Hát, már sokat elkaptam, de egyik sem kellett igazán. Csak hóbort volt. Nem is lõttem le egyet sem, csak elkaptam õket. Ráadásul mind teljesen egyforma volt, semmi különleges nem volt bennük. Nem úgy, mint magában.
- Ezt most vegyem bóknak? – pirult el egy kicsit Rose.
- Természetesen. – mosolyodott el Black.
- Jesszusom!!! – hallatszott a kiáltás a vasajtó felõl. Jonathan volt az. Elõkapta a pálcáját, és bénítóátkot küldött Blackre. Siriust el is találta vele, aki összerogyott. – Ugye jól van Rose kisasszony?! – rohant a cellához az õr.
- Én igen, de ez mire volt jó? – hajolt le Sirius mellé a nõ. Elõhúzta a pálcáját, majd lebegtetõbûbûjjal lefektette Blacket az ágyára.
- Hogy mire volt jó asszonyom? Maga az egyik rab cellájában van! Ráadásul egy olyanéban, aki fokozottam el van zárva még a vendégektõl is! Azonnal jöjjön ki! – Jonathan berontott a cellába, és a karjánál fogva húzta ki a nõt, miközben a pálcáját a kábult Blackre szegezte.
- De hát kábult! – szólt ellentmondóan Rose. – Most mit tehetne?
Jonathan lelakatolta a cella ajtaját, majd Rosehoz fordult. Blackbõl én mindent kinézek, még azt is, hogy átmegy a falon, vagy miután meghalt, a hullája vámpírként él tovább… Érti már? Black nagyon furfangos, és az ember észre sem veszi, már benne is van a csapdájában. Meg ne lássam legközelebb, hogy ön ellopja a kulcsokat, és rabok cellájában járkálgat! Fõleg nem Blackében!
- Miért, mit tett õ??!!
- Olyat, amihez képest a maga apja tette nyuszifül! Érti már? Olyan borzalmas, hogy még beszélni róla, már az is hátborzongató. – zárta le a témát az õr, majd a kivezette Roset a cellák rengetegébõl.

Folyt. Köv.