Vihar van. A sziget partját magasan csapják a tenger hatalmas hullámai. A sziget közepén egy magas, zord, sötét sziklatömegnek tûnõ épület áll.
Egy hajó botladozik végig a tenger mozgó dombjai között. Megáll a partnál, majd két ember szál ki belõle. Odasietnek az épület óriási ajtajához, majd bemennek. Egy kis, aránylag meleg elõtérbe érnek az érkezõk. Itt csak egy íróasztal helyezkedik el velük szemben, amelyen egy nyitott könyv és egy már félig elégett gyertya található. A sarokban egy kényelmes fotel van, amelyben egy testes néger õr ül. A szoba egyetlen fényforrásánál látszik, hogy a két vendég egy 23 év körüli nõ, és egy 60-as éveiben járó férfi. A nõnek hosszú, vállig érõ hullámos barna haja van, és gesztenyebarna csillogó szeme…
- Áh, Miss Cleins! – állt föl az õr. – Már vártam.
- Köszönöm Jonathan. – vette le a kabátját a nõ. – Elnézést kérek, hogy csak most tudtam jönni, de…
- Semmi gond… - vágott közbe Jonathan. – Õk úgysem alszanak még.
- Akkor én megvárom itt Miss… - szólalt meg mély, rekedt hangon az eddig csendesen a nõ mellett álló férfi.
- Köszönöm Joe, De asszem ma már itt maradok. Majd holnap még egyszer megnézem õt, és akkor megyek majd csak haza. – fordult a férfihoz a nõ.
- Rendben, ahogy akarja. Hányra jöjjek magáért?
- Szerintem nyolcra jó lenne… Ha magának nem gond…
- Nem, persze, akkor itt várom magát…
- Köszönöm…
Azzal Joe visszament az esõbe.
- Akkor lassan indulhatunk Miss Cleins? – kérdezet Jonathan. – Most még aránylag csöndesek. – azzal egy nagy vasajtóra bökött a hüvelykujjával, ahonnan, mint egy állatkertben mindenféle állati hangok szûrõdtek ki.
- Kérem, csak simán Rose… Õ fent van még? – kérdezte a nõ, amikor már az õr kinyitotta nyikorogva a vasajtót, és beléptek egy több méter magas „terembe”. Jobb és bal oldalt bebörtönzött emberek voltak, akikrõl lerítt, hogy nincs ki mind a négy kerekük.
- Igen.. Õ mindig fönt van… Nem is tudom, hogy szokott-e aludni… - mondta, miközben végigvezette a hölgyet a cellák között.
- Mi van édesem? Hát Te mint csináltál? – szólt be az egyik fogoly. – Halálra kínoztál egy muglit?
- Jah, biztos nem akart vele szendvicsezni! – kiabálta egy másik.. Ezen mindenki nagyon röhögött, de Rose csak egy ’undorító!’ kifejezésû arcot vágott.
- Nem kell foglalkozni velük. Ide csak néha jönnek vendégek, és azok sem holmi fiatal hölgyek, mint maga. Hiszen az emberek nem nagyon járnak Azkabanba.
- Hát igen. Az embernek még a gondolatától is kirázza a hideg. De most így, ilyen szemmel látom, nem mint rab, hanem szabad ember, nem olyan félelmetes.
- Azkaban nem az, csak a raboknak. Pletykák. – jegyezte meg lenézõen.
- Mindjárt ott is vagyunk. – mondta az õr, majd a folyosó végén, mert hát folyosónak is lehet azt a helyet mondani, befordult jobbra. Elment teljesen a végére, majd az utolsó elõtti rácsos cellánál megállt. A cella nagy része nem látszott, sötétség borította azt. A tõle balra levõ, [nem az utolsó, hanem a másik] egy hulla feküdt.
- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Jonathan. – Még egy áldozat! – azzal szomorúan füttyentett. Ekkor öt manó jelent meg, kinyitották a cella ajtaját, majd szépen elkezdték kivonszolni a halottat. Az illetõ nem lehetett több 30 évesnél, haja szõke volt, szeme szürke. – Szegény Max. – sóhajtott az õr.
- Hogy érti azt, hogy megint? – kérdezte ijedten Rose.
- Úgy, hogy Max már a negyedik áldozat… - hajtotta le a fejét. – Ebben a félévben.
Rose fölkapta a fejét. – Ebben a félévben? – tágra nyíltak a szemei. ~Megölte volna õket? De akkor az… Az ott…~ Rose még csak most vette észre, hogy az utolsó cellában is üldögél valaki. Az asztalán, világított egy szál gyertya, és annak a fényénél olvasott. Az asztal a szomszédja rácsának felé volt irányítva. ~Hm... Csoda, õ még nem verte szét az asztalát… Mert hát általában a rabok szétverik az asztalukat, nehogy valami is legyen rajtuk kívül a cellában… Áh..~ Aki a cellában ült, az pedig egy 25 év körüli fiatal srác volt. Fekete szemébe hulló haja volt, a szemét nem lehetett látni. ~Olvasott! Nem mondtam még?~ Rose számára túl normális volt az illetõ ahhoz képest, hogy Azkabanban van. És nyugodt volt. Mik vannak!?
- Kér széket Rose? – zökkentette ki Rose-t a gondolataiból az õr.
- Öhm, köszönöm, majd én csinálok magamnak. – azzal elõvette a pálcáját, ne kérdezzétek honnan, és varázsolt magának egy széket.
- Akkor én ott kint várom Rose. – majd az õr távozott.
- Rendben Jonathan… - majd a cellában ülõ emberhez fordult, aki a sötétségbe burkolózott…
- Mit akarsz? – hallatszott a sötétségbõl egy mély, sziszegõs hang, majd két sárgán izzó szempár villant meg.
- Hát, szia Apa…