- �n meg�l�m. Megfojtom. Megm�rgezem. K�sz, v�ge. Mortesszel fogom csin�lni. Nem. Aegrotatioval. Mocskos sze…
- Wallace, nyugodj meg, l�gy sz�ves.
- Susan. –suttogom a semmibe. Majd oldalra fordulok �s elveszek a s�t�t szemekben. –Susan.
- Ak�rhogy is, hagyd r�m Pottert. Majd sz�p lassan visszafizetem neki. Cseppenk�nt…
- De… �risten! Hiszen…
- �r�l�k, hogy magadra tal�lt�l, Susan. –kezd visszat�rni a term�szetes g�ny a hangj�ba. J�t tett neki, hogy elmondott mindent.
De nekem nem.

- Tudja, mit? �r�l�k, hogy meghalt! Voldemort hely�ben a puszta kezemmel fojtottam volna meg!
- A Nagy�r kor�ntsem t�pl�lt olyan intenz�v �rzelmeket senki ir�nt, hogy bemocskolja vele a kezeit.
- De maga igen, ugye? Ugye maga is sz�vesen megtette volna? –k�rdezem akadoz� nyelvvel.
- Hogy sz�vesen meg�ltem-e volna James Pottert?... Ak�rmikor. M�g most is. A nap b�rmely perc�ben, v�logatott k�nz�sokkal fûszerezve. De ez senkit nem �rdekel, Susan. Legkev�sb� a fi�t.
- De engem �rdekel.
- Mire megyek �n azzal?... –s�hajtja keserûen.
Teljesen oldalra fordulok a sz�ken, hogy szemben�zhessek vele. Csak n�zem. Semmi m�s. �s �gy is t�l sokat mond a tekintetem.
- Mi sohasem lesz�nk boldogok, ugye? –suttogom. –Mindig mi lesz�nk azok, akik… akiket meg lehet al�zni. A fekete b�r�nyok. Akikkel lehet sz�rakozni egy kellemes nap ut�n. Akiket le lehet k�pni egy rossz nap ut�n.
- Mit mondjak erre? –d�nny�gi halkan, �s nem n�z a szemembe. –Minden embernek V�gzete van, s ez a V�gzet mindenhol megtal�l. –hirtelen felkapja a fej�t. –A sz�let�s�nk pillanat�t�l kezdve a mi�nk. Vagy ink�bb mi vagyunk az �v�.

Nem tudom mire v�lni a szavai m�g�tt rejlõ erõs utal�st. Mit akar ezzel mondani?

Azt�n m�r nem is akarom tudni. �gy is t�l sokat tudok, �s egyre t�bbet, �s gyûl�l�m. El�g ebbõl az �letbõl!
Elveszek a szemeiben. �szt�n�s, kimarhatatlan szomor�s�g �l m�lyen a feketes�g alatt; mint az eny�mben. A bensõmet �geti az a fagy, amit a vil�g ir�nt �rzek. D�g�lj�n meg mind, aki ezt tette vel�nk!
Hihetetlen. Elmosolyodik.
- Min t�r�d a fejed, Wallace? –s�hajtja, hangj�ban az ismerõs ,,�h, rajtad nem lehet v�ltoztatni”-�z.
- Susan. –morgom dacosan.
- Eln�z�st. Susan.
- Csak azon, hogy minden ilyen rem�nytelen? T�nyleg ennyire tehetetlenek vagyunk? –suttogom. –Nem tehet�nk a sorsunk ellen semmit?
- Semmit. –visszhangozza. �tny�l a k�t karfa alkotta akad�lyon, �s megfogja a kezem.
- �g�rd meg, hogy nem csin�lsz semmit.
- Mire gondol? –mosolyodok el gonoszul.
- Nem zar�ndokolsz el idõsebb Potter s�rj�hoz, hogy lek�pk�dd. �s nem juttatod mell� a fi�t. P�ld�nak ok��rt.
- Mibõl gondolja, hogy ezt tenn�m?
- Nem tudom… -feleli lassan. –Furcsa, de �gy tûnt, hogy a sz�veden viseled azt, ami velem t�rt�nik.

Mosolyom õszinte lesz, �s kisz�lesedik.
- �des lesz a bossz�. –�g�rem. –�s �n seg�teni fogok.
- NEM. Sajnos Potterre sz�ks�g van. �s nem fogunk gyerekeket �lni, b�rmennyire is unszimpatikusak. –k�zli velem elhat�roz�s�t.
- Ezt a Bibli�ban olvasta? –k�rdem g�nyosan.
- Susan, Susan… -jobb kez�vel belet�r a hajamba, majd megsimogatja az arcom. -Hihetetlen. Jobban hasonl�tasz r�m, mint hittem.
Erre m�r csod�lkozva felkapom a fejem.
- Vegyem ezt b�knak? –tal�lom meg v�g�l a hangom.
- � igen. –suttogja m�r eg�szen k�zelrõl.
A d�h �s a gyûl�let t�zszeresen l�ngol fel bennem, ahogy lassan megcs�kol. Hogy mert�k Õt b�ntani? S hogy lehet az, hogy õ nem akar bossz�t �llni? S hogy… hogy lehet ilyen finom egy cs�k? B�r honnan is tudhatn�m, hisz nekem ez az elsõ... S csak annyit fûzn�k hozz�: na v�gre. Haza�rtem.

Gyeng�den kezei k�z� fogja az arcomat, m�g cs�kol. Ujjaimmal a haj�ba kapaszkodom, tark�j�t simogatom, �s nem engedem el, mik�zben m�r az õ kezei is hasonl� szenved�llyel t�rnak s�t�t tincseimbe. Nagyon erõs ember legyen az, aki most elszak�t tõle! M�g õ maga sem lenne k�pes r�; nem mintha ilyet merne tenni. Tudja, hogy egybõl meg�tkozn�m.