- Én csak azért jöttem, hogy megnézzem hogy vagy…
- Jah, persze… - mondta rekedtes hanggal. Hallatszott, hogy már rég beszélt, vagy ha nem is olyan rég, akkor ritkán, és akkor is csak keveset. – Még higgyem is el? Nyolc év alatt egyszer sem látogattál meg. Akkor miért pont most? – a férfi kijött a sötét, árnyékolt helyrõl. Arcát megvilágította a hold, és a villámok hírtelen jövõ fénye. Arca beesett volt, barna haja csimbókokban lógott a válláig. Egy mai ember számára egy drogfüggõnek tûnne, pedig nem az.
- Apa… Csak jöttem megnézni, hogy a kezelések hatnak-e. Idáig úgy tûnik, hogy igen. – vonta le a következtetést. Rose apja ugyanis hallucinált, és rengeteg valótlan látomást képzelt maga elé. Ezért is került az Azkabanba, mert egy látomása folytán meggyilkolta a feleségét, Rose anyját, Nicol-t. Azt hitte a feleségérõl, hogy megcsalja, és amikor egy mugli utcán haladtak, hamis látomása volt, amiben Nicol odamegy egy idegen férfihoz, megcsókolja, majd kicsi Teddymacimnak szólítja. Ekkor õ, az apa pálcát rántott, és minden mugli elõtt Curcio-val addig kínozta az ártatlan nõt, amíg az halálosan le nem gyengült, majd kegyelemdöfésként Avada-val kivégezte. Ez után, az akkori 15 éves Rose-t megfenyegette, hogyha elárulja, hogy hol van, akkor õt is megkeresi, és megöli. Rose ugyanis félvér volt, apja aranyvérû, anyja mugli volt, és olyan képességgel rendelkezett, hogy meg tudja keresni az embereket, bárhol is vannak. Pontosabban a lelküket keresi meg, és ezáltal határolna be a test kilétét. Viszont az olyan nagyhatalmú mágusok, mint a Sötét Nagyúr, és Albus Dumbledore el tudják rejteni a lelküket az õ „belsõ szemei” elõl, így nem találhat rájuk. És egy helyen nem találja meg még az emberek lelkét, a merengõben… Pontosabban ott is megtalálja, és idõbe be is helyezi, de helyszínileg nem tudja behatárolni az illetõt. Tehát akkoriban Rose úgy gondolta, hogy mások épsége érdekében jól cselekszik, és föladta az apját. Rose apja, Sam tehát körülbelül nyolc éve ül Azkabanban gyógykezeléseken élve…
- Nem kapok gyógykezeléseket… - vigyorodott el gonoszul. – Eddig senki sem élte túl, ha bejött a zárkámba…
- Hát, akkor nem vihetlek ki… - sóhajtott fel Rose.
- Mi?! – kapta fel a fejét Sam. – Kivihetnél?! – odarohant a rácshoz, majd odapréselte magát. – Vigyél ki azonnal!
- Bocs apa, de..
- Mondom, vigyél ki! – ordította Sam. – Nem tudod, hogy milyen borzasztó hely ez! Azonnal vigyél ki! – majd rázni kezdte a rácsot teljes erõbõl. Szinte már, mint egy csimpánz rajta lógott... Annyira belemélyedt a dologba, hogy kezdett habzani a szája. – Mondom, hogy eressz ki!! – kezdett eléggé agresszív lenni.
- Nyugi Sam. – szólalt meg az eddig békésen olvasgató srác a másik cellában.
- Te csak nem dumálj nekem Black! Nem én olvasgatok tök nyálas könyveket! – majd sziszegve felnevetett.
- Nem nyálas.. Valamilyen William Shakspier vagy ki írta… Egyébként is.. Ha ezt így folytatod, megint jönnek az õrök, és kapsz nyugtatót…
- Nem fogok kapni.. Mert én megtiltom nekik… – már tisztára idióta volt, és a rácsot rágta… - Nem hallod hogy nyisd ki?!
- Na, már jönnek is… - nézett a közeledõ kigyúrt izomagyokra, akik egy hosszú puskát hoztak, bedugták a végét a rácson, majd meglõtték vele Sam-et. Sam úgy dõlt el, akár egy tíztonnás elefánt.
- Mindig így kell lenyugtatni? – kérdezte Rose a srácot.
- Általában igen.. Akkor legalábbis mindenképp, ha ennyire elfajul a dolog. – Rose számára ez az ember valahogy túl normális volt ahhoz, hogy elhiggye róla, hogy gyilkolt vagy ölt vagy ilyesmi.
- Rose Cleins. – mutatkozott be.
- Sirius Black. – válaszolt kedesen a srác. Fekete szemei barátságosan csillogtak. Úgyszint fekete haja enyhén a szemébe lógott, de jól állt neki. Eléggé sovány volt, lehet, hogy a koszt nem éppen laktató Azkabanban.
- Mit olvasol? – érdeklõdött Rose.
- Én? Jah, Rómeó és Júlia… - majd átnyújtotta a rácson, hogy a lány is megnézhesse, aki igaz, bátortalanul, de elvette. – Ne félj, nem harapok. – mosolyodott el.