Elválunk egymástól (,,mint ágtól a levél”…), s én visszesem elõzõ tevékenységembe: ülök és nézem Õt. Nem túlságosan építõ jellegû idõtöltés, de mivel most õ is ennek hódol, nincs bûntudatom. Ahogy elmélyülten tanulmányozzuk egymást, mint holmi érzelgõs kamaszok, hirtelen mindkettõnk arcára kiül ugyanaz az apró félmosoly. S közvetlenül ezután, mivel észrevesszük ezt a másikon, a mosoly szélesebb lesz. Most már tényleg elég bugyután nézhetünk ki. Bevallom, kissé zavarban vagyok; minimum tudathasadásomnak kéne lennie, hogy el tudjam dönteni, mit tegyek most. Tisztelettudóan távozzak, mivel Severus a tanárom, vagy odabújjak hozzá, mivel a kedvesem? A kedvesem, igen: mostantól annak kell lennie, hisz sem én, sem õ nem vált csókot ok nélkül senkivel. Azt hiszem, nem is lesz olyan nehéz ez a döntés. Eljött, aminek el kellett jönnie. Bevallom, szebbnek képzeltem a pillanatot; álmomban se hittem volna, hogy holmi Potterek ostobasága fogja elhozni ezt a percet. Kutatom az arcán a zavar jeleit; jól elrejthette õket. Szépirodalombéli ismereteim alapján most az következne, hogy döbbenten mered rám, nem érti, miért és mit tettünk, végül sietõsen közli, hogy ,,Mennem kell.” és itt hagy. Nem is õ lenne, ha ezt a normálisnak tûnõ utat választaná. Hozzám hajol, és ezúttal õ kezdeményez csókot, miközben hajamat gyengéden a fülem mögé tûri. Hosszú lesz az éjszaka. Nehéz lenne betelni ezzel az ,,adjuk fel személyes terünket” akcióval, hisz ma csinálom életemben elõször. Már régebben feltûnt, hogy szép ajkai vannak a tanúrnak –de egészen más dolog látni, hogy csodásak, mint érezni. Ha már az érzésnél vagyunk… mi… Mit érzek most? Csak nem…égettszag?! - A tea! –nyögünk fel egyszerre, s rövid versenyfutás következik a sarokban elhelyezett üstig. Abból már minden csepp víz elpárolgott, s lassan, de biztosan pörkölõdött a tárolóeszköz alja. - Francba! –kiáltom, miután, roppant logikus módon, megpróbáltam levenni az üstöt a tûzrõl –elég forró mutatvány volt. Mialatt én a kezemet –na meg az image-emet- égettem ezzel, Snape eloltotta a tüzet. Ez határozottan értelmesebb megoldás, mint az enyém. - Látod, milyen veszélyekkel jár, ha nem arra figyelsz, amit csinálsz? –fordul felém, gúnyosan mosolyogva. - Hm… szerintem éppen az a gond, hogy arra figyeltem. –jelentem ki vállvonogatva. - Még az is lehet. –arcára cinkos mosoly ül ki, mire én egy durcás kar-összefonással reagálok. - Játszhatjuk még egy ideig ezt a testbeszédesdit, de én ma még aludni is szeretnék. –közli, miközben fejét kissé oldalra hajtja; talán ezzel jelzi, hogy kivételesen érdekli a válaszom. - Milyen meglepõ. Khm.. akkor izé. –fejtem ki bensõ lelkivilágom határozottan, s leülök az elsõ útbaesõ székre. Inkább nem nézek most Severusra, nincs kedvem látni az elõbbi értelmes megnyilatkozásomat fitymáló arckifejezését. - Hosszú pályafutásom során még soha senki nem mondott nekem ilyen meghatót. –sóhajtja, és valamiért úgy érzem, hogy megint gúnyolódik. - Arra próbál utalni, hogy nem forog jól a nyelvem? –kérdem pimaszul, és kárörvendõen gondolok arra, hogy bármi történjék is, a bájitaltan jegyemet nem tudná lerontani. - Inkább arra kívántam felhívni a figyelmét, hogy nem válogatja meg kellõképpen a… (kéjes szünetet tart, hogy kiélvezze az általa sértegetésnek tartott játékot) szavait. –a mondat végét már testközelbõl élvezhetem, mivel utolsó szavával egyidõben méltóságteljesen helyet foglalt a mellettem álló széken. - Úgy találja? –dobom vissza a labdát ugyanolyan hangnemben. - Határozottan. - Valóban? - Kifejezetten. - Remek. Mirõl is beszélünk? –érdeklõdöm kíváncsian. - Semmi olyanról, amit fel tudnál fogni, Wallace. –közli nem éppen kedvesen. Szeretem, mikor ezt csinálja –ezzel szinte engedélyt ad nekem arra, hogy én is sértegessem. - Óh. Tehát semmirõl nem beszélünk, ugyanis semmi olyan nincs a világon, amit én ne tudnék felfogni, Snape. - Most próbáld ezt elmondani szóismétlés nélkül, és elhiszem. - Rendben! –török ki. –Tehát semmirõl nem beszélünk, mert… OLYAN NINCS A VILÁGON, AMIT ÉN NE ÉRTENÉK!! - Mellõzd az egoista felhangot, és jobban fog hangzani. - Ha maga mellõzné az egoista felhangjait, nem is lenne hangja! Kérdõen felvonja a szemöldökét. - Kifejtenéd bõvebben, hogy mi a problémád a megnyilatkozásaimmal? - Neeem, ezt a lehetõséget elõzékenyen átengedem a griffendéles tanítványainak. Azt hiszem, kurzust tarthatnának a témából. - Könnyen lehet. –vonja meg a vállát. - Mi lenne, ha én most elmennék aludni? –érdeklõdöm diszkrét mosollyal. - Már épp fel akartam kérni rá. - Mi lenne, ha most azt hazudná, hogy hiányoznék? - Miért tennék ilyet? –néz rám cinkosan. - Csak hogy kellemesen aludjak. Tudja, furcsa dolog, de az embereknek olykor jólesik, ha nem utálja õket mindenki. - Akarsz beszélni az érzéseidrõl, Susan? - Hé, egy szóval sem mondtam, hogy olyanjaim is vannak! Ne sértegessen! –játszom a meglepettet. - Bocsáss meg. Most a lelkedbe tiportam, igaz? –kérdi színlelt aggódással. - Ha lenne olyanom… Na jó, olyanom talán mégis van. Szóval hazudja azt, hogy jó éjszakát kíván, és már itt sem vagyok. - Hazugságra akarod kényszeríteni a tanárodat, Susan? –próbál hatni a lelkiismeretemre ez az áldott jó ember. - Iiiigen, nagyon szeretném. Vigyázzon! Még a végén olyan csúnya dolgokra veszem rá, amiktõl beszennyezõdhet az a hófehér lelkiismerete… Egészen csúnya és furcsa dolgok vannak a világon, Mr Snape –mozgatom meg elõtte figyelmeztetõen a mutatóujjam, miközben lassan felemelkedem a székbõl. - Majd nagyon vigyázok magamra. –ígéri csillogó szemmel, s õ is felkel. A következõ pillanatban magához von, s gyorsan, vadul megcsókol, mintha már tényleg nagyon mennem kéne. - Hölgyek nem mászkálhatnak egyedül a töksötétben. –jegyzem meg, mikor végre levegõhöz jutok. -Nagyon nagy luxus lenne, ha felkísérne a szobámig? - Hm…Igen. –mondja csevegõ hangon, mintha egy vacsorameghívást utasítana el, és kecsesen kinyitja elõttem az ajtót. - Akkor szia. –vetem oda álmosan, de azért figyelek arra, hogy kellõképpen kihangsúlyozzam, hogy le merészelem tegezni. Nem hinném, hogy túl nagy sértés, tekintve, hogy már egyebet is csináltam vele; de lehetséges, hogy õ nem így gondolkodik. - Rossz éjszakát, Wallace. –suttogja utánam a sötét folyosóra, miután durcás képpel kimasíroztam mellette; s szinte érzem, hogy –nem éppen kedvesen, de- mosolyog. - Susan. -suttogom vissza szemrehányóan, és nyugodt lelkiismerettel folytatom utam a szobám felé. ,,Elváltak egymástól, mint ágtól a levél/ Mindkettejük szíve lett puszta, hideg tél" -azt hiszem, így van az az idézet, amire utalok a fejezet elején, és a János vitézbõl derengett fel :)