- Ez nem lehet igaz! –Snape tajtékozva rótta a folyosókat. A hangulata persze nem igazán látszott rajta: ugyanolyan szobormerev tartással és rideg tekintettel vonult, mint mindig. Az igazgatói irodához érve lecsitította erõs (ellen)érzéseit, és a jelszót szinte odaköpve a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes kõszörnynek, felsietett a lépcsõn. Dumbledore már várt rá, elõle soha nem lehetett eltitkolni, ha gyûlésre ment. A félhold alakú szemüveg most várakozón meredt rá, és tulajdonosa egy teakínálás után végre engedte is rátérni a tárgyra.
- Ez várható volt –mondta végül az igazgató nyugodtan. –Hiszen azt akarja, hogy minél elõbb harcképes fiatalok vegyék körül.
- De mi közöm nekem ehhez? –tört ki végre Severus. –Õ is tudja, hogy eszem ágában sincs megházasodni!
-Kérte, hogy megházasodj, Severus? –kérdezett vissza higgadtan Dumbledore.
Snape elgondolkodott.
- Nem mondta szó szerint. Csak az utódokról és az ifjabb generációkról beszélt. Na meg persze –arról a lányról…
- Na látod. Valószínûleg nem kell elvenned. –hunyorgott megnyugtatóan az igazgató. –A többit pedig el tudjuk rendezni. A feladat lényege a látszatkeltés.
- De hogy a fenébe keltsek olyan látszatot, hogy gyerekem született?!
- Nos, ez alkotja a probléma lényegét…-az idõs férfi tûnõdve simogatta õsz szakállát. –Majd azt jelented, hogy a lány visszautasított. Onnantól kezdve védelmeznünk is kell.

Snape megpróbálta figyelmen kívül hagyni azt a kétes szépségû jövõképet, miszerint az összes halálfaló a markába fog röhögni, ha ezt a magyarázatot meghallja.
- Remek. Más sem hiányzik a Rendnek, mint még egy pátyolgatnivaló kölyök! –közölte végül a második legzavaróbb tényt, ami eszébe jutott.
- Nem hiszem, hogy pátyolgatni kell. –sóhajtott Dumbledore. –Attól tartok, már most olyan megkeseredett és koravén, hogy nem áll tõle messze a bölcsesség… vagy az öngyilkosság.
- Ezt mibõl gondolja, igazgató úr?
A kék szemek végigsimítottak az arcán.
- Te is ilyen voltál ennyi idõsen, Severus.

- Mindenesetre a Rend tagjai szemmel fogják tartani. Többet kell megtudnunk róla. Te nem mehetsz, Severus. Van egy olyan érzésem, hogy nehezen tudnád Voldemort elõtt elrejteni, hogy titokban már láttad õt.
- Ugyan már! Nem lehet olyan nagy durranás az a lány! Majd meglátjuk, ha idekerül, milyen képességei vannak.
- Ha jól emlékszem, Tom már elejtett arról pár gondolatot, hogy milyenek a képességei… -mondta finom mosollyal Dumbledore.
Snape kis híján elpirult, de végül is gyõzött a sokéves rutin.
Továbbra is megvetõen nézett maga elé.
- Ne becsüld le õt, azzal magadat is lebecsülöd. –hangzottak feje felett az igazgató keresetlen szavai.
- Annyira nem hasonlíthat rám! Kizárt, hogy… hogy hasonlóak az érdeklõdési körei és a közösséghez való viszonyulása… Nem lehet Olyan, mint én.
- Nem, persze, hogy nem. De Voldemort azt mondta, õt el fogod tudni viselni. És ez azért már jelent valamit, nem igaz? –hunyorgott derûsen az igazgató.
- Phhh. –sóhajtott indulatosan Snape. Már most utálta a kis üdvöskét, akit ráadásul szinte szó szerint a nyakába pateroltak. Vagy egy kicsit lejjebb…
Dumbledore, mintha csak megérezte volna a tanár borús gondolatait, egy csapásra más vágányra terelte a témát.
- Nem ismerem azt a bájitalt, amirõl beszéltél. Soha nem hallottam még róla, és ez kétségbeejtõ. Nem számíthatjuk ki a hatását, ha nem ismerjük magát a receptet!
- A legnagyobb gond az -mondta lassan Snape –hogy én sem ismerem ezt a fõzetet. –arckifejezésén látszott, hogy még soha életében nem mondta ki ezt a mondatot, de még talán hasonlót se, és ez az elsõ alkalom is eléggé elkeseríti.