Mivel nem zavar senki, nincs nappal iskola, jelenés a szülõk elõtt, a magam habitusát követhetem: az éjszakákat töltöm ébren. Pompás ez a csend. Kinyitom az ablakot, és egy négytagú gyertyasor lángjánál olvasok a párkányon, az odatolt fotelben kuporogva. Néha elmerengve nézegetem a csillagokat és a feketeségben úszó udvart. Ilyenkor a leggyönyörûbb. A legszívesebben kirohannék és összebarangolnék mindent, amit fû borít. De még ennél is szívesebben szambáznék le az alagsorba, hogy a semmivel össze nem hasonlítható pinceszagot és a fojtó sötétséget élvezhessem. Bárcsak lemehetnék oda! Halvány cseppfolyós gõzöm sincs arról, hol lehet a bájitaltan szaktanterem, de nem is érdekel, én az alagsorba akarok menni kotyvasztani, bárhol is zajlanak az órák. Istenem, bár ott tartaná õket a prof a kedvemért, bármit megtennék cserébe! Ehhez a tárgyhoz nem illik egy fényes, magas tanterem!

Halványan az a gondolat úszkál a fejemben, hogy most rögtön lesurranok oda. De nem merek kilépni a szobámból. A kastély hideg és rideg, és én nem szoktam még meg eléggé ezt a nem-mugli világot.A gyertya még hagyján; eddig is azzal világítottam ,,otthon”, ha nem akartam, hogy apám észrevegye nálam a feloltott villanyt. Sokkal hangulatosabb így. Sõt a félelem is megszokott érzés, ám itt nem konkrét személy, hanem valami ismeretlen dolog váltja ki. Nem tudhatom, mik vagy kik tenyésznek ezen a hatalmas birtokon. Ha olyanok is vannak errefelé, mint apám barátai, vagy esetleg valami mesebeli, horrorszerû lények, hát én inkább bennmaradok e szobában, míg ki nem száradok.

Áhh, ez a veszély nem fenyeget, megjött a manó az étellel. Nem kellett sok idõ, hogy tudomásul vegye a szokásaimat. Most már éjjelente jön, napi kétszer hoz némi ételt és jó sok vizet. Errefelé nem mérgezik rosszízûre a vizeket, mint otthon; én pedig sokat mozgok, rohangálok, ugrálok, táncolok, tornázok, kell a folyadék. Második nap megkérdeztem az ügyeletes manómtól, tulajdonképpen mit is kérhetek tõle? Azt mondta, bármit. Ezt elõzõleg tapasztalhattam, hisz bármiféle ételt kértem, õ meghozta; de így már szóban is meggyõzõdhettem errõl.
Megkérdeztem erre, embervért tud-e hozni. Rezzenéstelen képpel közölte velem, hogy emberi anyagokkal sajnos nem szolgálhat, nem engedi leláncolt mágiája. Kissé csalódtam, bár nem vártam mást. Reméltem, hogy felhagyhatok végre önmagam sebesítgetésével.

Az egész még régen., úgy 14 éves koromban kezdõdött. Apám hosszan üvöltött velem, és megtépte azt a vacak, sötét hajam (ami nem akar nõni…). Mikor magamra hagyott, elõvettem valami nemrég zsákmányolt szikét (máig nem tudom, mi célból szereztem, mert nem erre, az biztos) és össze-vissza vagdostam a bal csuklóm úgy, hogy ne vágjak el vastagabb eret, de azért rendesen vérezzek. S a következõ pillanatban ráhajoltam és szívtam, szívtam a félmély sebeket, míg meg nem nyugodtam. Erõsnek éreztem magam, mind testileg, mind szellemileg, s tudtam, képes vagyok folytatni a harcot az életemmel –azzal, aki vagyok, és azzal, akivé válnom kell. Egy szörnyeteg apa leszármazottává.

Azóta, rendszeresen, ha azt a fajta éhséget érzem, megvágom magam, és lenyalogatom róla a vért. A sebek mindig nyomtalanul begyógyulnak pár nap alatt.
Nem tudom, miért teszem ezt, de azt igen, hogy azon nagyon kevés dolog közül, ami segít, hogy elviseljem nyomorult életemet, ez az egyik.