Bruce parancsoló tekintettel fordult felém.

- Sam, te maradj itt! Sietünk vissza.

Megsemmisülten fordultam vissza, a templom belseje felé, nem tudtam mit kezdjek magammal. Hallottam társaim távolodó lépteit, melyeket a csarnok visszavert.

Észrevettem, hogy a pap szemben áll velem, és engem néz. Valószínűleg eszébe jutott, hogy nem is olyan rég, milyen érzéseket váltottam ki belőle… Kéjesen elmosolyodtam, volt egy olyan érzésem, hogy most sem fogok unatkozni… Ugyanakkor nagyon aggódtam Gebrielékért.

Vajon Juliannal mi lehet? –épp ezen járt az eszem, mikor a pap megszólalt.

- Nincs szüksége valamire?

- Igyunk egy teát! –javasoltam. Bólintott. Átvágtunk a szobán, ahonnan kijött, végigmentünk egy hosszú folyosón, majd beléptünk a konyhába, és kezdetét vette a teafőzés.

Bögrével a kezemben ücsörögtem az egyik sötét sarokban.

Már reggel volt. Szerencsére a nap nem sütött rám, így biztonságban voltam.

De vajon Bruceékkal mi lehet? Mióta elmentek, ezen rágódtam. Már nappal volt, és ők nem tértek vissza! Lehet, hogy meghúzták valami pincében magukat? Vagy lehet, hogy már nem élnek?

A közeledő tompa léptek zajára visszazökkentem a valóságba, a hang irányába kaptam tekintetem. Csak a pap jött.

Szótlanul rogyott mellém, felszisszent, ahogy háta a falnak dőlt.

- Fáj valamid? – kérdeztem.

- A fájdalmamat áldozom az Úrnak.

- Ezt meg hogy értsem? Hagy nézzem meg! –kértem.

- Ne foglalkozz velem!

- Miért mondod ezt? Tán megbántottalak?

- Nem, ne érts félre, lányom, csupán azt szerettem volna mondani, hogy nem kell, foglalkozz a fájdalmaimmal. Nem értenéd, miért… - elakadt a szava. Talán azon gondolkozott, hogy fogalmazzon.
- Kérlek! Hagy nézzem meg a sebeid! Hátha tudok segíteni!

- Nagyon kedves vagy, de nem szeretném, hogy meggyógyíts, se te, se más. Ezeket a sebeket én ejtettem magamon, mert bűnhődnöm kell.

- Korbácsolod magad? Azt hittem ez már kiment „a divatból”!

Nem válaszolt, a bögréjébe meredt.

- Miattam tetted?

- Nem. Magam miatt. Mert gyenge voltam. Az, az este volt életem legcsodásabb, és legszörnyűbb élménye. Tudom, hogy az Úr a nőt, és a férfit egymásnak teremtette. De én nem ezt az utat választottam, most őt szolgálom, felesküdtem a nevére, a Vatikán felszentelt papja vagyok. Ugyanakkor férfi is vagyok! Néha eszembe jut, milyen életem lenne, ha nem lennék pap… Valaha még úgy gondoltam, hogy egy nagy családi házban fogok élni a feleségemmel, és a gyerekeimmel. De máshogyan alakult a sorsom.

- Megbántad?

- Nem, szeretem a hivatásom, ezt az életformát, azt hittem már hozzászoktam a szigorú szabályokhoz, egészen addig, míg nem találkoztunk.

- Nagyon sajnálom, ami történt. – mondtam halkan.

- Tudom. Én is. Azóta mindig kísértésben vagyok.

Szegény –gondoltam – egy éjszaka alatt elbaltáztam az életét!

Letettem a bögrémet, majd kissé bátortalanul megsimogattam a karját. Érintésemre összerezzent, majd szelíden, ártatlanul elmosolyodott.

- Nem vagy éhes? –kérdezte.

- De, most viszont nem mehet ki.

- Mikor szívtál vért utoljára?

- Azt hiszem három napja. –válaszoltam bizonytalanul.

- Nem érzed magad gyengének?

- Kicsit, de szerintem csak az aggodalomtól van.

Feltűrte karján a reverenda ujját, és elém tette vékony, csupasz, fehér karját. Csak nézett rám, kék szemeivel, várta, hogy mi lesz a reakcióm.

Nagyot nyeltem, mert tudtam, milyen következményekkel jár, ha megharapom.

- Ez nem bűnös dolog? Vámpírt táplálni?

- Nem. Életmentés.

- De én… Nem szorulok rá. –suttogtam.

- Gyengülsz. Fogadd el, kérlek!

Felpillantottam rá. Engem nézett. Végigsimítottam alkarja belső részén. Lassan, nagyon lassan hajoltam hozzá közel. Meleg leheletem már a bőrét cirógatta, mikor felnéztem rá.

- Biztosan ezt akarod? –kérdeztem, mert tudtam, ezzel megint csak nem várt gyönyöröket fogok okozni neki.

- Igen. Tedd meg!

Próbáltam gyengéd lenni. Egy apró puszival indítottam, majd hallottam ahogy mély, rezelős sóhaj hagyta el ajkait.

Én épp annyira izgatott voltam, mint ő. Nem várattam tovább.
Vére ízletes volt, ezt halandóknak nehéz lenne magyaráznom, az érzést csak akkor lehetne felfogni, ha megtapasztalnák.
Nem lassan csordogált, hanem egyenesen belezubogott a számba, nem győztem nyelni.

Mikor jóllaktam, nyelvemmel végignyaltam a sebet, kis köröket rajzoltam rá. Teste megfeszült a mozdulataimtól.

Mikor újra a karjára néztem, már nyoma sem volt a sebnek. Egy pici heg sem maradt.

A Pap zihált, feltételezem, ugyan azt az orgazmus közeli állapotba került, mint én.

- Ügyes vagy. Köszönöm, hogy eltűntetted a sebet. –mondta, majd egy nagyot nyelt. Kiszáradt a szája az élménytől.

- Nincs mit. Nem bántad meg?

- Nem. Csodás volt. –jelentette ki.

- Tudom. Nem akartalak ezzel is kísértésbe vinni.

- Már úgyis abban vagyok… Ez nem számít paráználkodásnak, úgyhogy gond egy szál se!

Egyszerre voltam friss, és jóllakott, és fáradt. Elkortyoltam a teám maradékát, majd visszahúzódtam a sarokba.

- Múltkor még nem voltak tetoválásaid, sem testékszereid. –állapította meg.

- Azóta csináltattam őket. Várjunk csak! A tetoválásokról honnan tudsz?

- Láttam a nyakadon és a… combodon. – most még nagyobbat nyelt.

A lábamra néztem, a fekete szoknyám annyira fel volt tűrődve, csoda hogy nem látszott ki a bugyim. Gyorsan megigazítottam hát.
Ezután percekig némán néztünk magunk elé, még mindig a harapásom hatása alatt voltunk.

Később ő szólalt meg elsőként.

- Azt hiszem bölcsebb lesz, ha ma nem nyitom ki a templomot.
Bólintottam, majd felállt, és elindult a szobája felé.

- Itt hagysz?

- Dehogy, mindjárt visszajövök. –nyugtatott meg.

És tényleg. Mikor újra felbukkant, egy nagy fekete lepel volt a kezében.

- Gyere. Nem lenne jó, ha egész nap itt ücsörögnél.

Rám terítette a lepedőszerű anyagdarabot, úgy hogy semmim sem látszott ki belőle, majd elindultunk a szobája felé.
Hallottam, ahogy becsukta mögöttem az ajtót, majd finoman lehúzta rólam a leplet. A szobája közepén álltunk. Elsötétített minden ablakot, így félhomály volt.

- Szerintem pihenj egy kicsit!

Igaza volt. Egész éjjel fent voltam. A falon lógó órára néztem. Reggel kilenc óra volt. Elindultam az ágy felé, majd abban a pillanatban a fekvőhely fölött lógó kereszt leemelkedett a szögről, és lassan megfordult a tengelye körül, mígnem már fejjel lefelé lógott. Aki semmit sem tud a szimbólumokról, még az is tisztában van vele, hogy a fordított kereszt semmi jót sem jelent. Kirázott a hideg. Agyamban egymást kergették a gondolatok.

Fordított kereszt általában a sátánt jelképezi, főleg a pentagram táraságában. Sok elképzelés létezik a fordított keresztről, az egyik legismertebb az, hogy ha az embert egy fejjel lefelé kötök fel, vagy feszítik keresztre, akkor az valahogy összefügg a pokollal, és a Sátánnal. Még régebben olvastam Gebriel könyvei egyikében. Mindenesetre az biztos, hogy a gonosz készülődik…
A pap halálra vált arccal meredt rám, szinte megkövült félelmében.

- Ugye nem hiszed azt, hogy ezt én tettem? –kérdeztem.

- Ezt nem tehetted te. Még nincs ekkora erőd. A gonosz itt van köztünk, talán ebben a szobában.

Ahogy ezt kimondta, elhúzódtak a függönyök a nap sugarai egyenesen rám vetődtek. Felsikoltottam, mikre a pap megragadta a kezem, és kirántott az ajtón. Megálltunk az ablakok nélküli, sötét folyosón, nekem minden porcikám fájt, a bőröm érintetlen volt, a fájdalom belülről fakad, mivel szerencsémre csak egy pillanatig ért a perzselő napfény.

Lihegve dőltem a hideg kőfalnak, ami kicsit enyhítette a szenvedésem.

- Ilyet még sosem láttam. –a pap egész testében remegett.

- Higgyed el, Atyám ilyet még én se…