Este aztán arra ébredtem, hogy Bruce egy halom, összehajtogatott ruhát hoz a szobámba.
-Mindjárt hozom a többit is! –mondta lelkendezve. Kipattantam az ágyból, és az asztalhoz siettem, ahol a ruhák voltak letéve. Mivel lány vagyok, természetemnél fogva szeretem a göncöket. Volt ott minden: fölsők, pulcsik, topok, és pólók, rövid, halász, és hosszúnadrágok, zoknik, harisnyák, sokféle bugyik és melltartók, pizsamák. A ruhák sötétek voltak, de elegánsak, leginkább a gótikus stílushoz lehetne hasonlítani. Bruce visszajött, most tisztálkodó szereket hozott. Idáig eszembe se jutott, hogy például egy vámpírnak szüksége van parfümre, vagy dezodorra. Mindegy, van, és kész. Újabb léptek hallatszottak, a Vámpír visszajött.
-A koporsót nem hozod? –kérdeztem.
-Az a helyzet, hogy nincs értelme felhoznom, mert csak holnapig maradunk, utána útnak indulunk.
-Holnap indulunk? De hova?
-Mi vándorló természetűek vagyunk. Nem tudunk sokáig meglenni egy helyen. Ma összepakolunk, és elhagyjuk Nagy-Britanniát.
-Mi az úti cél?
-Olyan nincs. Arra gondoltam, elmehetnénk Párizsba. Rengeteg társunk van ott. A francia vámpírok nagyon kifinomultak, és híresek. Olaszországba is ellátogathatnánk, na meg közép- Európába!
-Nem úgy van, hogy az erdélyi vámpírok a leghíresebbek, hisz onnan származik Dracula!
-De, igazad van. Róla mindig megfeledkezem… -viccelődött. –Csomagoljunk, holnap éjjel indulunk!
Soha nem jártam még külföldön, nagyon felizgatott az utazás tudata. Boldogan pakoltam az újonnan szerzett cuccaimat. Három órán keresztül pakoltunk, utána Bruce csinált ebédet. Azt mondta, sok energiára lesz szüksége az útra, ezért elment egyedül vadászni. Nem unatkoztam addig sem. Bevettem magam a fürdőszobába. Utoljára otthon fürödtem, szóval már rám fért a meleg, és kellemesen illatos fürdő. Vagy egy órán át áztattam magam a forró vízben, mire kikászálódtam, visszatért Bruce is. Kezdtem magam egészen otthon érezni, és valahol sajnáltam, hogy már holnap el kell hagyjuk a házat, ugyanakkor vonzott az a tudat, hogy új országokat, kontinenseket láthatok. Arra is kíváncsi voltam, hogy fogjuk magunkkal cipelni azt a sok holmit, a koporsókról nem is beszélve...
A nappaliban találtam a társamra, aki a fotelben ücsörgött.
-Megfürödtem! –jelentettem be.
-Ez örvendetes hír. –morogta gúnyosan. Leültem vele szemben.
-Hogy fogunk utazni?
-Éjszakánként repülünk, nappalra megszállunk egy-egy barátomnál, vagy valami olcsó motelben, az én koporsóm összecsukható, abban elférünk ketten. Az újat itthon hagyom.
-És mit fogunk csinálni a városban?
-Semmi különöset. Nézelődünk, megkóstolunk egy-két helyi specialitást! A nagyobb városokban vannak külön vámpírházak, melyek úgy működnek, mint a hotelek, csak épp vérszívók működtetik őket, és a mi igényeinknek megfelelőek.
-De olyan rossz, hogy csak éjszaka tudunk „élni”!
-Hát, igen. De van egy barátom, aki valaha a tanítóm volt, ő tett vámpírrá, na ő egy alkimista. Évszázadok óta kísérletezik egy olyan szer létrehozásán, mely immunissá tehet minket a napfénnyel szemben.
-Megtanítasz majd repülni?
-Hogyne. Kétféle képen is lehet: úgy, ahogy azt én is tettem, és úgy, hogy átváltozol denevérré. Az annyiból rosszabb, hogy rövidtávra jó, nem tudsz semmit magaddal vinni, de viszont kevésbé feltűrő.
-Meg lehet tanulni mind a két változatot?
-Persze. –nyugtatott meg.
-Lehet gyerekünk?
-Nekünk kettőnknek? –nézett rám elhűlve.
-Nem! Úgy általában a vámpíroknak?
-Igen, úgy, ahogy az embereknek is.
-És igaz az, hogy élőhalottak vagyunk?
-Igen. Maradt bennünk élet, de a testünk és lelkünk meghal, persze jó értelemben. Félig az árnyékvilágban élünk.
-És miért éreztem magam olyan furcsán, miközben annak a nőnek szívtan a vérét?
-A kéjérzetre gondolsz? –kérdezte titokzatos mosollyal az arcán.
-Azt hiszem, hogy igen. Arra.
-Ez a vérszívással együtt jár. Az áldozat nem érzi, csak te. Jómagam sem tudom, hogy miért van ez így. Mit gondolsz, miért szeretnek a vámpírok ennyire vért inni? Hát ezért. Nem minta ezt a kielégülést nem kaphatnák meg egy hús-vér vámpírtól, vagy vámpírnőtől…
-Jó, ne folytasd!
-Miért? 17 évesen is ennyire prűd vagy?
-Nem, csak még alig ismerlek…
-Jó, nem azért mondtam, nem kötelező erről beszélni…
-Meggondoltam magam, beszélhetünk ilyenekről.
-Jó, kérdezz még!
-Miért nincs barátnőd, vagy feleséged?
-Bele a közepébe! Nos, voltak futó kapcsolataim, és még rég volt egy olyan igazi, érted ugye? Szóval volt egy párom. Meghalt. Azóta nem találom a „második” igazit.
-Hogy halt meg?
-Fertőzött vért ivott. AIDS-es vért. Ezt mi is elkaphatjuk. Sevesine-nek hívták. –mondta csöndesen.
-Részvétem. –mondtam. Láttam rajta, hogy még mindig meghatja a lány emléke. Gyorsan témát váltottam.
-És ez a kielégülés igaz, vagy csak placebo?
-Úgy érted, hogy ténylegesen elélvezünk-e?
-Igen.
-Nem, csak olyan mintha…
-A vámpírok többsége igen vonzó. Van, hogy ezzel kihasználjátok az embereket?
-Nos, van, aki abban leli a kedvét, hogy magáévá tesz egy embert, és pluszban a vérét is szívja. Hogy nagyobb legyen az élvezet.
Elcsodálkoztam, hogy mik vannak. Ma is sokat tudtam meg a fajtámról… Vonzott ez a világ, hisz vámpírként máshogy látom a dolgokat. Sokkal sötétebb, sokkal érzékibb minden.


Másnap, ahogy besötétedett, elindultunk. Már minden összecsomagolva, indulásra készen állt. A szokásos módon, a tetőről szálltunk a magasba. Garyhez mentünk. Bruce elkért a kocsiját. Nem értek a kocsikhoz, de azt megállapítottam, hogy egy elegáns, csillogó fekete Mercedes várt bennünket. A csomagtartóba bepakoltuk a holminkat. Bruce vezetett, én az anyósülésen, kényelmesen elterültem. A tank tele, az autó kifogástalan állapotban volt. Nem volt más hátra, mint hogy induljunk.