Hát megtörtént. Beiratták a Roxfortba. Elõtte új nevet kapott; azt hazudták az igazgatónak, hogy árva és a nagybátyjánál él. Szülei nem leplezhették le magukat, hisz eltûnt bûnözõknek voltak nyilvánítva.

Susan Wallace lett. Neve elrablása fájdalmasan érintette; eddig büszkén viselte a bosszúállás istennõjének nevét. Mintha minden, ami õ eddig volt, kitörlõdött volna. De rezignáltan tûrte, mint ahogy az egész eddigi életét. Az egyetlen pozitívum a névváltoztatásban az volt, hogy szülei megengedték, hogy õ maga válassza ki, mi legyen az új. Így lett Edgar Wallace után Wallace, és, mivel nagyon szépnek találta az S betû sziszegését, Susan.

Még javában tartott az idei tanév, lévén március. Tanárai rengeteg tennivalójukra hivatkozva csak úgy vállalták a különórákat, ha a lány a kastélyba költözik. Nemesis-Susan örömmel fogadta el az ultimátumot: addig se kell ,,otthon” laknia. Ígértek neki egy lakosztályt Roxfortban, megkapta a könyveket, külön órarendet készítettek neki… Soha életében nem foglalkoztak még vele ennyit. Idõbeosztása meglehetõsen érdekesnek tûnt: a nappalis diákok miatt az órái késõ délutántól este tízig, illetve szombat-vasárnap egész nap lesznek. Kemény hajtásnak nézett elébe. A legjobban a tanárok érdekelték:vajon õk is olyan furcsa lények lesznek, mint õ? Vagy kegyetlenek és pökhendik, mint az apja? Még egyiküket se látta, csak az igazgatót, valami D betûs alakot, aki –a lány varázslókkal szembeni elvárásainak megfelelõen- roppantul bizarr volt. Elsõ látásra gyermeteg, szórakozott öregúr –de ha a megjátszott viselkedése mögé nézett az ember, a kéreg alól valami elképesztõen bölcs, keserû lény toppant elõ. Egyszóval nem volt szimpatikus…

Csak egy dolog aggasztotta ,,Susant”: a pincéje. Szüksége volt a bájitaltan-laborjára; ez a fajta tudományos lelkesedés idestova tíz éve tartotta lelkileg életben. Nem nagyon akaródzott megválnia tõle. Hiába lesznek bájitaltan órái, az nem ugyanaz! Túl rövid ideig tartanak, és nem övé az egész felszerelés és a jog, hogy bármikor bármit elkészítsen. És ha barom lesz a tanár? Annyi idióta szolgálja ezt a hivatást! Hogy a fenébe fogja túlélni, ha ,,immár-kedvenc-tantárgya" egy állat kezében landol?! –Megmérgezem. –gondolta nemes egyszerûséggel, és megpróbált nem gondolni többet a problémára; bár még átfutott az agyán, hogy milyen paradoxon lenne, ha egy bájitaltanárt méreggel ölnének meg…

-Itt vannak a vizsgái pontos dátumai. –nyújtott át egy lapot az igazgató.
Susan közönyösen átvette, ügyelve arra, hogy ne érjen a másik ember kezéhez, és felületesen átfutotta az adatokat. A lista hosszát látva azt kívánta, bár ne lett volna olyan mohó õrült, hogy a lehetséges összes tantárgyat felvegye. De hát mind olyan érdekesnek tûnt… rúnaismeret, jóslástan, számmisztika, és ki tudja még, mik… egyet sem tudott volna kihagyni.
-A tanáraid a szükséges tételek átfogó tanítására szorítkoznak majd. Ez a fajta sûrített tanrend megerõltetõ ugyan, de kimaradnak a felesleges anyagrészek, így augusztus végén már tudni fogsz minden feltétlenül szükséges információt. 100 %-os esélyed van a kiváló eredményre. –érezte, hogy a kék szemek az arcát pásztázzák, de azért is kitartóan a fal egy távoli pontjára szegezte tekintetét.
-Ez itt pedig a tanárok és tantárgyaik listája. Utóbbi esetében, amelyik alá van húzva, azt oktatja az illetõ jelenleg, de néhányuknak több képesítése is van. Megtalálod a füzetben a professzorok külsejének és temperamentumának rövid leírását is –minden mugli születésû tanulónknak megadjuk az esélyt, hogy elõbb átböngéssze ezt, mivel mindegyiküknek túlságosan meglepõ még ez a világ ahhoz, hogy egyszerre belevessék magukat. Olvashatsz benne egy általános összefoglalót is a varázslók és boszorkányok életmódjáról, a hopp-portól kezdve az Abszol útig.

Áh igen. A hivatalos verzió az volt róla, hogy rokonai ajánlatosnak vélték elõbb megismertetni a varázstalanok kultúrájával, mivel õk is muglik. A mese szerint ezért járt mugli iskolába… Megalázó.

Átvette a vékony könyvecskét, és, ujjai közt hintáztatva azt, elrévedve nézett maga elé. Mi lesz a bájitaltannal?...
-Nos kisasszony, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Esetleg van kérdése?
-simított végig szakállán az öreg. Susan utálta õt ezért. Úgy beszél vele, mint egy gyerekkel! Különben is, mi a fenének tart ilyen aberráltan nagy szõrzetet az állán? Pár év és el se fogja bírni…-gondolta csúfondárosan.
-Csak egy. Tudna mutatni egy RBF feladatlapot bájitaltanból? –kérdezte, az igazgatót méregetve szemeivel. Még mindig nem tudta körülhatárolni, mit várhat ettõl az embertõl. Tartson tõle? Nézzen fel rá? Na azt azért nem… Vigyázzon vele? Utálja? Túlságosan sarkított elhatározás lenne. Eldöntötte, hogy közömbös cimkét kap az öreg, aztán majd meglátja.

Az igazgató egészen kicsit meglepettnek tûnt. A lányt ez elégtétellel töltötte el. Ezt a reakciót várta; jól számított. Talán mégsem olyan titokzatos ez a D…
-Hm, persze, persze. –mosolygott az. Odalépett egy nagy szekrényhez, és kis keresgélés után Susan elé csúsztatott egy lapot az asztalra. A lány gyorsan végigfutotta. Piti volt.
-Szeretném minél elõbb letenni ebbõl a vizsgát. -emelte tekintetét az igazgatóra. –Ebben a tantárgyban jártas vagyok.
-Engem Mr Wallace úgy tájékoztatott, hogy ön eddig nem tanult mágiát. –jegyezte meg az öregúr, és kifejezetten derûsnek tûnt.

Még hogy Mr Wallace! Egy névtelen halálfaló játszotta el a nagybátyját, mert apja arca túlságosan ismert volt a varázsvilágban! Ez is milyen megalázó.

-Nem volt rá mód. De erre a tárgyra otthon szakítottam idõt. –s egy szemvillanással jelezte, hogy nem akar részletesebben nyilatkozni a témáról.
-Akkor nem is óhajt találkozni a bájitaltan tanárával vizsga elõtt? –az öreg most már határozottan úgy nézett ki, mint akit szórakoztat a helyzet.
Óhajt a fene! Akkor se óhajtana, ha egy hollywoodi szexisten lenne saját kastéllyal!
-Nem tartom szükségesnek. Nem hinném, hogy RBF-szinten bármi is gondot okozhat a bájitaltan terén. A tankönyveim sem mondanak újat.
-Remek, remek. A jövõ heti vizsgaidõpont megfelel önnek?
-Határozottan. Akár holnap is, de gondolom, nehéz lenne addigra összehívni a felügyelõbizottságot. –vonta meg a vállát Susan.
-Valóban, de a jövõ hétre sikerülni fog. A bagolyposta jóval gyorsabb, mint a mugli változata. –kacsintott az igazató. –majd értesítem a pontos idõpontról.
-Köszönöm.
Susan feszengve nézte az egyik portrét.
-Hazamehetek összepakolni?
-Rendben. Néhány órán belül önért küldök valakit, aki elviszi az iskolai vonathoz. Azzal könnyen eljut ide.
Susan bólintott és felállt. Nem kérdezte, mért nem hopp-porral fog jönni, ahogy pár órával ezelõtt; tulajdonképpen kedvelte a vonatozást. Elbúcsúzott az igazgatótól, beszállt a kandallóba és ,,hazament”. Boldog volt, hogy ezután hosszú ideig nem kell a szüleit látnia. Csak ezt az utolsót bírja ki.

-Hát ez nem jött össze… -gondolta, mikor már a bejáérati ajtó elõtt állt. Odabentrõl üvöltözés hallatszott ki. A lány odahajolt az ajtóhoz. Csak olyankor érezte szükségét a hallgatózásnak, ha az érdeke úgy kívánta. Most úgy kívánta. Érzése szerint a szülei néhány dolgot még elhallgattak elõle.
-Most mit nyalod a seggét, te is tudod, hogy kinek a ringyója lesz! –hallotta apja hangját. –Nem érdemel irgalmat! Õ azé a méregkeverõé, mióta megszületett!
-De nem tehet róla! –feleselt tétován az anyja. –Nem õ akarta így!
-Attól még így van! Mindent a születés dönt el. Õ erre rendeltetett. Undorító! Ne mondd, hogy nem látszik rajta! A haja, a szeme, a bõre, a jelleme, az aberráltságai! Az a mindentudó hideg pillantása, amitõl meghûl az emberben a vér! Pont olyan, mint õ!
-És aztán?
-Nem vagyok hajlandó elviselni a házamban! Most már minden hasonlóság kiütközött rajta! Taszít ez a kis bestia!
-Te is tudod, hogy a Nagyúr parancsait követnünk kell. –suttogta anyja olyan elfúló hangon, hogy alig tudta kivenni szavait. Sejtette, hogy a nõ könnyezik, mindig is gyengék voltak az idegei. Mivel nem értette, mirõl beszél a házaspár, hangosan kopogtatott az ajtón. Nem róla szólt a vita, tehát nem tartozik rá a téma, és hasznot sem húzhat belõle. Mit számít az, hogy egy cafka ideköltözik, ha õ már a Roxfortban lesz?
Nyílt az ajtó, s anyja megszeppent arca fogadta. Susan biccentett egyet köszöntésül, majd nesztelen léptekkel a szobája felé vette az irányt az emeletre.
-Ez az, ringyó, csomagolj! –bõdült el az apja. Már megint részeg volt.

Miután telerakta az iskolai holmikkal együtt kapott nagy faládát (rakománya fõként könyvekbõl állt, köztük regényekkel, verseskötetekkel és novellásgyûjteményekkel), és teljes ruhatárát is begyömöszölte egy kisebb táskába, levitte a csomagokat az elõszobába vezetõ lépcsõ aljához. Következõ útja a pincébe vezetett. Bedobozolt mindent, ami a kezei ügyébe került: könyveket, alapanyagokat, fiolákat, kész fõzeteket. Aztán, a pakkok súlyától roskadozva visszatért a bõröndje mellé. Körülnézett, és, miután meggyõzõdött róla, hogy senki nem fog segíteni neki, és búcsúzni vágyó tömegek sem kísérik útján, nagyot sóhajtva kihordta mindenét a ház elé.

Csendben, karjait csípõje felett összefonva álldogált odakint. Ha valaki csak egy kicsit is ért a pszichológiához, észrevehette volna, hogy ez a testtartás a kiszolgáltatottságérzésbõl fakad. De szerencsére nemhogy ilyen személy, de egyáltalán senki nem volt a közelében. Õ pedig várta a felmentõ sereget, ami majd kiragadja ebbõl a pokolból, és egy másfajta pokolba viszi –emberek közé.

Körülbelül tíz perce várakozott már, mikor eszébe jutott, mit mondott az igazgató: ,,néhány órán belül"... Na szép. Õ meg itt szobrozik, mert negyed óra alatt mindent felmarkolt, ami kellhet. Unatkozott. Elõszedte azt a kis könyvecskét, amit Roxfortban kapott. Lassú, megfontolt mozdulatokkal lapozgatni kezdte. S mit tesz a Sors? Ha éppen jól elvan az ember, természetes, hogy jön, aminek jönnie kell. Nemsokára a távolban egy mozgó sziluettet vett észre. Az alak feléje tartott, lassú, de biztos mozgással, át a mezõkön, el a virágos lugasok mellett, rátérve az útra. Susan valószínûsítette, hogy õt küldték el érte. Nem is csalódott: mikor az idegen mustrálótávolságba ért, tisztán látszott, hogy talár van rajta, igazi, fekete, varázslóknak való. Susan is ilyet viselt; kapva kapott annó a lehetõségen, hogy sötét színekkel bíró ruhatárát gyarapíthatja.
A férfi –mert mozgása, alakja erre engedett következtetni –végre odaért hozzá, s Susan szomorú-büszkén állta a komoly tekintetet.