Az, az igazság, hogy halálra untam magam. A lakás nagyon állat volt, de… nem tudtam mit csináljak. Majd úgy döntöttem, hogy rég elhanyagolt honlapomat rendezgetem. Neki is láttam, teljesen megváltoztattam. Teljesen felnőttes lett, s anonim megírtam életem történetét, hogy miként lettem vámpír, milyenek a mindennapjaim.
Amolyan életrajz szerűen, s eldöntöttem, gyakran fogok frissíteni. Mikor végeztem, felöltöztem, majd bementem Gebriel
dolgozószobájába.

- Khmm. Elmehetek ma is itthonról?

- Hová?

- Piercinget csináltatni. –feleltem félősen.

- Látom, tántorítatlan vagy.

- Úgy valahogy. És ne aggódj, nem csináltatok magamból bányarémet. –viccelődtem. –Ja, és elkérhetem az Mp3 lejátszódat?

- Persze! Tessék.- mondta, majd a kezembe nyomta.

- Siess vissza. És egyél!

- Tegnap teletömtem magam.

- Jól tetted. Szia!

- Jövök majd.

Végre kiszabadultam. Út közben zenét hallgattam, de az elem gyorsan lemerült. Nagy bánatomra… Első utam a tetováló szalonba vezetett.

- Szia! Megint jöttem!

- Hi! Hogy vannak a tetkóid?

- Egyre jobban. – Nagyon elkerekedett a szeme, mikor meglátta, hogy már teljesen begyógyultak.

- Hát te nem vagy semmi… Szüleid mit szóltak hozzá?

- Semmit. Elfogadták. Nagyon jó fejek. –dicsértem „őket”.

- Ma miben állhatok rendelkezésedre?

- Piercinget szeretnék.

- Nagyszerű ötlet! –összecsapta tenyérit. – És hova? És mennyit?
–mosolygott.
- Csak mert már tapasztaltam, nagyon bevállalós vagy…

- Jól látod. Többet is szeretnék. A nyelvembe, az orromba, és a köldökömbe.
Hosszas nézelődés után kiválasztottam egy sima fémet, ami a nyelvembe fog kerülni, egy picike ezüstkeresztet, az orromba, és egy halálfejet, a köldökömbe.

Egy órával később, meggyötörten léptem ki a szalonból. A nyelvem fájt a legjobban. Még most is szivárgott belőle a vér, de szerencsémre nem püffedt fel, így tudtam rendesen beszélni.
A parkba mentem. Vártak rám!

- Jaj de jó, hogy jössz!

- Igen? Miért? –érdeklődtem.

- Figyelj! Nem lehetne, hogy mindet is…

- Vámpírrá tegyelek titeket? Nem. Sajnálom, de még én is kezdő vagyok. Nagyon kezdő. Nem tehetem. Akkor felelős lennék értetek.

- Áh, kár, pedig…

- Tudom, tudom. Ne haragudjatok. –mondtam megbánóan.

- Mindegy. Kérsz vodkát?

- Próba szerencse. –elvettem az üveget, és nagyot kortyoltam belőle. Nem tudtam, hogy a vámpírokra milyen hatással van az alkohol. Megborzongtam, de rögtön a szívembe zártam az italt.
Leheletem a tiszta alkoholtól bűzlött. Egyre jobban éreztem magam, miközben üveggel a kezemben, egy üres padhoz sétáltunk, most sokkal kevesebben voltak.

- Hol vannak a többiek?

- Dolgoznak, éjszakai műszakban. Nem mindig érnek rá.

Letelepedtünk a padra, egy lámpa fényéhez.

- Atyám! Ezek tegnap még nem voltak rajtad! De jó!!! –ujjongott Flora. Végignézte az arcom, megcsodálta a combomon lévő tetoválást. Még a bakancsomat is levettem, hogy megnézze a kígyó farkát, ami a bokámnál volt. Nagyon tetszettem neki.

Végigbeszélgettük az éjszakát, s én ezidő alatt rendesen berúgtam. Kótyagos fejjel mentem haza, düledezve.
- Megjöttem!

- Na, milyen lett? –kérdezte Gebriel.

- Te ittál! –kiáltott fel Bruce.

- Igen, egy kicsit.

- Bűzlik tőled a lakás! Undorodom a vodka szagától!

- Akkor ne szagold! –kézen ragadtam Gebrielt, és bementünk a dolgozószobájába.

- Na, hogy tetszem? –illegettem magam. Még a blúzom is felhúztam, hogy megmutassam a köldököm. Láttam, hogy elakad a lélegzete a látványtól. Kinyújtottam a piercinges nyelvem, incselkedtem Gebriellel.

- Jók lettek. –jött a kurta válasz.

- Most miért vagy ilyen hideg velem? –kérdeztem bociszemekkel, miközben gyengéden átöleltem, karjaimmal körülöleltem.

- Nem vagyok hideg veled. De szerintem le kéne feküdj.

- Nem akarok! Teljesen jól vagyok! És nem vagyok álmos!

- Ahogy gondolod… Bár alig állsz a lábadon.

- Jó, részeg vagyok. Na ás akkor? Van itthon valami ital?

- Van.

- Nem iszol velem egyet?

- Ja, hogy én is önkívületbe essek?!

- Ilyet se hallottam még! Meginvitálok egy FÉRFIT piálásra, és az elutasít! Mondd csak, biztos, hogy te férfi vagy?

- Győződj meg róla, ha nem hiszed, csak mert nem akarok lerészegedni…

- Akkor csak kicsit igyál velem. Egy egészen picit. –mutattam ujjaimmal, miközben hirtelen kettőt láttam a vámpírból.

- Nem kell berúgj, csak érezd jól magad velem!

- Ahhoz nem kell alkohol, hogy jól érezd magad a társaságomban.

- Mi ez? Valami ajánlat?

- Rossz az, aki rosszra gondol…- mosolyodott el, bár esküdni mertem volna, hogy ARRA gondolt.

- Akkor? Nem iszunk?

- Na jó! Gonosz kis boszorkány! –nézett rám tettetett haraggal.

Kimentünk a bárpulthoz. Bruce eltűnt.

- Hova lett?

- Szerintem mérgében elment portyázni.

- Jól tette! A fenének se hiányzik a megrovása! –mondtam, miközben Martinit töltöttem kettőnknek.

- Miért beszélsz így róla? Azt hittem kedveled…

- Való igaz. De olyan… Földhözragadt. Szigorú.

- Ha hiszed, ha nem, én sokkal szigorúbb vagyok…

- Még szerencsémre nem tapasztaltam.

- Pedig, ha továbbra is ilyen nyeglén fogsz viselkedni Vele, akkor kénytelen leszel. Nem is hiszed, mennyire fájnak neki a szavaid.

Hirtelen nagyon elszégyelltem magam.

- Nem akartam bántani. –éreztem, hogy könnyek gyűltek szemembe. Koccintottunk, és megittuk a poharunk tartalmát. Én újratöltöttem.

- Szoktatok rólam beszélgetni?

- Igen.

- És? Miket?

- Arról tárgyalunk, hogy Maradjunk-e itt Franciaországban, vagy menjünk-e máshova, hogy mi legyen a démonokkal, hogy mi lesz a te jövőddel.

- Miért, mi lesz a sorsom?

- Természetesen együtt maradunk. Hogy mikre tanítsunk meg, hogy engedjük-e hogy dolgozz valamit, persze csak éjszakánként, és hogy mi lesz, ha majd külön akarsz válni tőlünk?

- Nem akarlak elhagyni benneteket. –jelentettem ki akaratosan.

- Most még nem, persze. De évek múlva?

- Azt még senki sem tudhatja, hogy lesz a jövőben…

- Igaz, nos akkor egészségedre! –Megint kiittuk a poharunk.

Még pár Martini után láttam, hogy Gebrielnek is kezd megjönni a hangulata.

- Te, figyelj! Biztosan nem láthatom többé a családom? –kérdeztem szomorúan.

- Azt hiszem, nem. Sajnálom. Nem leplezhetjük le magunkat. Nem értenének az egészből semmit. Bírósághoz fordulnának, hogy visszakapjanak, minket a jog meg őrültekházába csukatna. Nem lenne jó vége, és vérengzéshez vezetne, ebben biztos vagyok.
- Most hogy így belegondolok, asszem igazad van. –hagytam rá, bár kissé csalódott voltam.

- Mikor tanítasz meg repülni?

- Hamarosan. Még ezen a héten. –mondta kótyagosan, és rám kacsintott.

- És a démonokkal mi lesz?

- Így hárman, túl kevesen vagyunk, hogy elpusztítsuk őket. Ez így nem fog menni.

- Azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy a gonosz démonok ellen vagyunk, és mégis a pokolban fogunk elkárhozni?

- Mert bár a gonosz ellen harcolunk, ugyanakkor az emberek vérét isszuk, ami –Isten szerint- ugyan olyan gonosz cselekedet, mintha megölnénk őket. A szemében mi csak paraziták vagyunk, akik az embereken élősködnek.

- Honnan ered a vámpírság? –kérdeztem, mert egyre kíváncsibbá tett, többet akartam tudni a témáról.

- Nos, ez már csupán feltételezés, de szerintem ez a legvalószínűbb magyarázat mind közül. A kezdetek kezdetén, mi is angyalok voltunk. Mikor Lucifer kivált közülünk, még nagyon gyenge volt, ezért csatlósokra volt szüksége, ámde senki nem akart csatlakozni hozzá, ezért pár angyalt kényszeríttet, hogy álljanak mellé. Az úr ez ellen nem tett semmit, kíváncsi volt, melyikünk olyan hűséges hozzá, hogy meghaljon érte. Csak egy páran mondtak ellen Lucifernek, őket megölte, de voltak, akik meghunyászkodtak előtte, és elhagyták vele a Mennyet. Namármost, ők a mai vámpírok. Később Lucifer megteremtette a Démonokat, mikor már egyenlő hatalommal rendelkezett, Istennel. Azóta ők a szolgái, bár vannak, Un. „vámpírsátánisták” is, akik nem pártoltak el tőlük. Mi is az elődeink bűnei miatt szenvedünk, mint az emberek. Hisz Ádám, és Éva a Paradicsomban vétette a legsúlyosabbat, a mi elődeink, pedig akkor, mikor csatlakoztak Luciferhez. Tudom nagyon hosszú ez, és meg kell érteni, de szerintem így van.

- Ez nagyszerű magyarázat! És igen kézenfekvő, mert mindenre választ ad. Már akkor, ha nem vagyunk ateisták… - poénkodtam, mire ő felmordult. – mondtam már, hogy nagyon jó veled beszélgetni?

- Kedves tőled, hogy ezt mondod. –mosolygott, majd hirtelen elkomorodott.

- Szeretnék kérni tőled egy szívességet. – hallottam az aggodalmat, kétséget a hangjában, s mivel nem válaszoltam, folytatta.

- Elég gyerekesen hangzik, tudom, és talán az is, de bajban vagyok, és ezen csak te orvosolhatsz.

- Hallgatlak.

- Hmm, ez elég kényes téma. Hol is kezdjem?! Na jó… Szóval van egy nő… Aki egy időben tetszett nekem, és hát… udvaroltam neki, mire kiderült, hogy én is tetszem neki, sőt! Egyenesen imád, de az a gond, hogy én rájöttem, hogy… Egyáltalán nem tetszik. Nem is kezdtem vele, azt hittem, ha szépen, kedvesen elmondom neki, megért, de ő a fanatizmusával az őrületbe kerget, nem tudom levakarni magamról.

- És én ebben mit tehetek? –kérdeztem élesen.

- Nos, ő nem tudja, hogy vámpír vagyok, és nem is akarom, hogy megtudja. Bántani sem akarom, úgyhogy arra gondoltam, hogy… Meghívhatnánk holnap vacsorára, és természetesen ideiglenesen, úgy tennénk, mintha egy pár lennénk.

- Már hogy mi ketten? –csodálkoztam.

- Igen, de csak akkor, ha ez a kis színjáték számodra nem megterhelő.

- És mégis miben merül ki ez a dolog? Hogy tervezed? Mi lesz a koreográfia?

- Hmm, ezen még gondolkodni kell… Felhívom telefonon, és áthívom, de nem szólok rólad. Majd bemutatlak, mint a barátnőmet, te nagyon kedves leszel hozzá, és vacsora közben megemlítem, hogy egy hete eljegyeztelek, és ha ez nem lenne elég, beadjuk neki, hogy terhes vagy. Mondjuk egy hónapja. Ebből rájön, és végre tudatosul benne, hogy nem akarok tőle semmit.

- Jó, rendben, benne vagyok. –mondtam kótyagosan, majd koccintottunk.

- Köszönöm! Most jövök eggyel neked! –szinte csilingelt a hangja az örömtől.

- Bruce-t beavatjuk?

- Persze, amint hazaér!

- De tudod-e, hogy ez nagyon tisztességes tőled? Más férfi szimplán ágyba vitte volna, majd végül veréssel válna meg a nőtől. Te nem használod ki az adandó alkalmat.

- Igen, tudom, de voltam én lovag is, ne feledd, és ez nem tűnt el belőlem. Olyan kor volt az, amikor a tisztességet, és a tiszteletet a nők iránt belenevelték az emberbe, de nagy sajnálatomra mára már elenyészők ezek a gesztusok.

Nagyot bólintottam. Rájöttem, hogy Gebriel minél részegebb, annál többet beszél, bár ez mindenkinél így van, mégis most ittam a szavait, hisz máskor olyan csendes.

- És igen, veled is jó beszélgetni. A korodhoz képest, nagyon érett vagy. Uh, azt hiszem, én berúgtam. –mondta, miközben megvakarta borostásodó állát. Az üvegre néztem. Még pár korty volt az alján.

Nem semmi! Alig egy óra alatt megittunk egy egész Martinit! Egészen büszke voltam magamra, és hirtelen elálmosodtam. Láttam, Gebriel is laposakat pislogott, majd egy óriásit ásított.
- Tudod mit? Majd holnap beszélek a tervről Bruce-szal. Most nincs lelkierőm megvárni, míg hazaér. Jössz aludni?

- Menjünk. –bólintottam. Nagyon szédültem, a világ forgott velem. Betámolyogtunk a hálóba, és úgy, ahogy voltunk ruhástul befeküdtünk a koporsónkba.

- Aludj jól! –motyogta félálomba, majd gyengéden átölelt. Ezt még felfogtam, és tudtam, jól esik az érintése. Megcirógattam a vállát, majd jött a mély álom…