Másnap, ahogy besötétedett, elindultunk. Már minden összecsomagolva, indulásra készen állt. A szokásos módon, a tetőről szálltunk a magasba. Garyhez mentünk. Bruce elkérte a kocsiját. Nem értek a kocsikhoz, de azt megállapítottam, hogy egy elegáns, csillogó fekete Mercedes várt bennünket. A csomagtartóba bepakoltuk a holminkat. Bruce vezetett, én az anyósülésen, kényelmesen elterültem. A tank tele, az autó kifogástalan állapotban. Nem volt más hátra, mint hogy induljunk.
-Nem is említetted, hogy tudsz vezetni! –méltatlankodtam.
-Hát, sok minden van, amit még nem tudsz rólam, de idővel mindenre fény derül… -mondta nagy komolyan.
-Honnan lesz pénzed benzinre, kajára, és minden másra?
-Idáig nem mondtam, de sok pénzem van. Ezzel nem lesz gond. Szerinted úgy indulnék útnak, hogy nincs egy fillérem se?! És szeretném, ha a jövőben mellőznéd az ilyen beszédet. A vámpírok kifinomult, művészi lények. Nincs ínyükre az olyan szavak, hogy „kaja”!
-Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez helytelen szó Nálatok. –mentegetőztem. Már rég elhagytuk ezt a környéket, és mélyen a Londoni éjszakában haladtunk. Rég, vagyis 2 éve, hogy nem láttam a várost, nemhogy éjszaka…! Csak akkor mozdultam ki otthonról, ha orvoshoz, vagy kórházba mentem. Így is sok ember volt az utcákon. Azt hinné az ember –vagy éppen vámpír-, hogy legalább éjszaka nem kerülhet dugóba. Na ez nem igaz. Már látom, hogy ez a város sosem alszik.
Nem kevés időbe telt, míg kiértünk Londonból, aztán hajnalig autókáztunk, míg egy motelben kötöttünk ki. Kivettünk egy olcsó, és kényelmetlen szobát. WC, a folyosó végén. Mindegy, nem a luxus volt a lényeg, hanem, hogy kipihenjük magunkat estig. Felvittük a csomagjainkat a szobába, és rendeltünk 2 pizzát. Szerencsére megérkezett, mielőtt világosodni kezdett volna. Gyorsan beburkoltuk, aztán Bruce meginvitált, hogy aludjak a koporsójában. Kissé féltem, hisz még sosem volt részem ilyesmiben. De nem rettentem meg, hisz Bruce mellettem volt. Bemásztam hát, majd ő nyugtatásképpen ezt mondta nekem:
-Hidd el Sam, a látszattal ellentétben, nagyon kényelmes! Olyan jól fogsz aludni, mint még soha!
Már mellette feküdtem, és csak annyit láttam, hogy ő a koporsó tetejét ránk húzza. Egyre kevesebb világost láttam, majd csak egy csíkot, aztán már a teljes sötétséget. Tényleg kényelmes volt ez az izé… Bruce már elaludt, onnan tudtam, hogy ütemesen szuszogott. Nem kellett sokat várjak, én is elaludtam.


Mikor besötétedett, egyszerre ébredtünk fel. Be kell valljam, még életemben nem aludtam ilyen jót.
Furcsa ez a szó, hogy életemben, hisz már félig halott vagyok, de érdekes módon nem félek együtt élni ezzel a tudattal. Ha igaz, ami a Bibliában van, és a menny is létezik, akkor, számomra már kész tény, hogy a vámpírok, köztük én is, a Pokolra fogunk kerüli. Sosem tagadtam, hogy érdekelnek a sötét, misztikus, véres, és horrorisztikus dolgok, ám mielőtt Bruce vámpírrá tett, igenis jó ember voltam, még a 10parancsolatot sem szegtem meg. Ámde Bruce megmentett, de ha lett volna más módja arra, hogy kigyógyítson a rákból, akkor megtette volna, csakhogy ez volt az egyetlen megoldás.
Kiszálltunk a koporsóból, én elmentem zuhanyozni, Bruce „reggelit” készített. Még a zuhany alatt álltam, mikor megéreztem a pirítós, toast, sonkásrántotta, és a kávé illatét. Épp ezért gyorsan lecsutaklódtam, utána együtt faltuk fel a finom reggelit. Evés után Bruce váltott engem a fürdőben, miközben én a koporsónkat csuktam össze. Mire végeztem, Bruce is megfürdött, borotválkozott.
-Máris kész vagy? Nagyszerű! –mondta boldogan.
A recepciós elég furcsán nézett ránk, mikor végleg elhagytuk a hotelt. Higgyen amit akar! Bevágtuk magunkat a kocsiba, és már suhantunk is hogy elhagyjuk Nagy Britanniát. Az autóban Nightwisht, Rammseint, Marilyn Mansont bömböltettünk. Még a zenei ízlésünk is egyezett.
Az éjszaka közepére, Bruce megállt egy kastélynál. Angliában sok vár, és kúria található, de ez valahogy más volt. Valami vonzott benne. Hívogatott. Azt mondta várt rám, hogy kerüljek beljebb…
Ódon volt, kihaltnak tűnt és úgy tornyosult fölénk, akár a halál…
Az épület borzongatóan hatott rám. Olyan volt, mintha selymet húznának végig a meztelen testemen…
- Ide megyünk be??! –kérdeztem hüledezve.
- Persze, miért? –kérdezte ártatlan képpel.
- Mert… Mert ijesztő. –böktem ki végül.
- Az, de tudok neked mutatni sokkal félelmetesebbet is.
-Jó, ez engem nem nyugtat meg. Mi ez a hely egyáltalán?
-Ez, kérlek egy régi hotel. Már beszéltem neked az ilyen szállásokról.
-Amit vámpírok működtetnek?
-Igen. –karon ragadott, és húzott magával az épület felé. Kopogás, és minden jelzés nélkül léptünk be. Már az előszoba is sötét, és óriási volt. A sűrű pókháló mindent beborított. Az előszoba egy tágasabb terembe nyílott, ahogy egy fapult mögött, egy vámpír állt. Kihívó mosolyt küldött felénk. Én még mindig félénken lépkedtem Bruce mellett a pult felé.
- Üdvözöllek Titeket a Vámpírszálláson!
-Bruce vagyok, ő pedig a társam, Samanta. Jeremyt, a főnököt keressük, átutazóban vagyunk.
-Értem. Kövessetek! –mondta bűbájosan, és elindultunk. Akkora volt a kastély, hogy bármikor eltévedtem volna benne.
Jeremy, egy jóképű, magas, kissé izmos férfiú volt. Hosszú, mélyen vérvörös egyenes szálú haja a derekát verdeste. A szeme tengerzölden csillogott, hangjától kirázott a hideg, a hátamon is felállt a szőr. Ő volt a negyedik vámpír, akit idáig láttam.
-Bruce! Mindig jó Téged újra látni! –mondta elragadóan, vidáman, de az arca semmiféle örömöt nem tükrözött, mégis igen meggyőző volt. Bemutattak egy erős, szívélyes kézfogást.
-És a kisasszonyban kit tisztelhetek? –érdeklődött irántam. Olyan gyorsan nyúl a kezem után, hogy nem láttam. Miközben kézen csókolt nekem, tengerzöld szemeit az arcomra szegezte. Tekintetével szinte levetkőztetett.
-Samata Cruel vagyok. –sóhajtva ejtettem ki a szavakat. Ezt látva Jeremy szélesen elmosolyodott, szemfogai előbújtak ajkai rejtekéből.
-Foglaljatok helyet, és hagy halljam, mi minden történt Veletek!
Leültünk Vele szemben, majd Bruce törte meg a csendet.
-Hát az bizony hosszú történet. Ha jól számolom, hét éve nem találkoztunk. Akkor onnantól mesélem.
Csak mondta, mondta… Aztán szóba kerültem én is, hogyan lettünk társak, s hogy miért is jöttünk ide. Szó esett az útról is, meg hogy bejárjuk Franciaországot, Olaszországot, és Európa nagy részét.


A szállóban csak vámpírok voltak. Kaptunk egy tágas szobát, melyben egy koporsó volt, szekrények, vörös rózsák mindenütt, és behúzott, nehéz függönyök. Az éj hátralevő részében, Bruce körbevezetett.
A konyhából, ahová nem mentünk be, nyílt az étkező, ahol hat vámpír evett. Teljesen átlagosan néztek ki, csak épp vérszívók voltak. Főtt ételt, és meleg embervért szolgáltak fel.
Mióta vámpír vagyok, olyan jóízűeket eszem, hogy kezdhetek aggódni, hogy elhízom.
A társalgóba érve, egy nőt pillantottam meg, aki hárfázott. A játéka gyönyörű volt. Amúgy szinte minden teremben voltak könyvek. Csodás. Még a műveltségre is figyelnek. Ezzel ellenben, a villany nem volt bevezetve. Gyertyák, fáklyák világítottak, de csak azért, hogy ne legyen koromsötét, bár az sem baj, hisz töksötétben is tökéletesen látunk.
- Jeremy hány éves? –érdeklődtem.
- 140. –jött a rövid válasz.
- Fiatalabb nálad, és már egy hotelt vezet?!
- Ne kezdd te is, elegen dörgölték az orrom alá, hogy majdnem 2 évszázada élek, és nem vittem semmire. –hangja szomorkás volt.
- Nem ezért mondtam.
- Hogyhogy ennyire érdekel téged Jeremy?
- Pusztán érdeklődésből kérdeztem.
- De azt ne mondd, hogy nem helyes!
- Nem tagadom, az, de nem az én esetem.
- Hogyhogy? –kérdezte.
- Túl idős hozzám. És túl jól nevelt.
- Nálunk nem baj, ha egy kapcsolatban akár 100 év a korkülönbség. –mondta vigyorogva. –Vagyis úgy érted, hogy a rosszfiúkat kedveled?
- Nem kifejezetten, de ne legyen szentfazék, olyan aki szex közben bocsánatot kér a lökdösésért.
Ezen aztán Bruce elkezdett röhögni. Úgy kacagott, hogy beleremegtek a vázák. Teli torokból.
- Ez jó volt! –mondta, s ismét, horkantva felröhögött. Két röhögőgörcs között, aztán megszólalt.
- Igazad van, egyetértek Veled.
- Minden ilyen vámpírszállást ismersz? –kérdeztem.
- Nagy Britanniában majdnem az összest, külföldön csak egy-kettőt.
Még egy ideig gyönyörködtünk a hárfazenében, aztán kimentünk a Tudor stílusú kúria parkjába. Sötéten is jól láttam a pázsit élénk zöld színét. Szemem évszázados fákat látott mindenütt.
- Hogyhogy az emberek nem jönnek ide?
- Mert félnek az ilyen helyektől. Mikor a vámpírok ide jöttek, elterjesztették, hogy átkozott, gonosz házak ezek. És lám, a hiedelem fennmaradt ilyen hosszú idő távlatából is.
- Okos trükk.
- Igen, és az a jó az egészben, hogy szeretünk ilyen helyekre járni, hisz a vámpírok kedvelik a borzongást, félelmet.
- Mondd, van valami jele a vérszívóknak?
- A fekete pentagram, aminek vörös a belseje. –válaszolta.
- És nincsenek ellenségeink? –érdeklődtem, ahogy lassan egy elhagyatott, régi temetőhöz értünk.
-A Démonok ellen harcolunk, akik a Sátán katonái.
- A Démonok csak a vámpírokat támadják?
- Nem. Emberekből is táplálkoznak, elszívják az erejüket, és megszállják őket.
Meleg, fülledt éjszaka volt, a temetőbe érve mégis lehűlt az idő. Régi omladozó sírok, és kriptákat láttunk mindenütt. A telihold ezüstös fénybe vonta a kő, és márványszobrokat, amitől az egész hely kísértetiessé vált.
- Előfordult már, hogy vámpírok kannibáloskodtak?
- Igen, de ezt ne értsd szó szerint. Nálunk ez nem bűn, hanem, hogy is fogalmazzak… Ennek köze van a szexhez, két vámpír között. Ha vámpír, egy másikat harap meg, és csekély mennyiségű vért szív, az már erotikus, és intim töltetű.
- Komolyan mondom, sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a szexre, mint az emberek.
- Hát igen, ez tény.
Én csak a fejemet csóváltam, ahogy lassan visszatértünk a kastélyba. A szobánkba kérettem két serleg friss vért. Még nem szoktam meg a vérivással járó, borzongató kéjt.
Mikor hajnalodni kezdett, lefeküdtünk aludni.