Arra ébredtem, hogy Gebriel engem néz. Engem bámult, és mosolygott, könyökére támaszkodva lustán.
- Miért nézel? –kérdeztem álmosan.
- Mert szép vagy. –válaszolta. Még mindig nem vette le rólam a szemét.
- Nem értelek.
- Mit nem értesz ezen? Rád néznem sem szabad?
- De, csak kicsit furcsa ha egyfolytában stírölnek. Levetkőztetsz a tekinteteddel.
- Nem szándékosan.
Magam sem tudom miért belemerültem a szemébe. Aztán észbe kaptam, és témát váltottam.
- Bruce más felébredt?
- Nem, még alszik.
- Jó, mire felébred, elkészítem a reggelit. –mondtam, és indultam volna, de Gebriel finoman megfogta a kezem.
- Ne menj még, maradj itt.
- Miért? Nem értelek!
- Hidd el én sem értem magam…
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Csak azt, hogy mag akarlak érinteni.
- Mi??!
- Engedd, hogy hozzád érjek! –mondta búgó hangon.
- Miért? Mit akarsz tőlem?
- Téged akarlak.
- Gebriel, megrémítesz! Mitől változtál meg ennyire?
- Nem kell félj tőlem.
- Ettől most baromira megnyugodtam. –mondtam, aztán eszembe jutott a tegnap éjjel, a verekedés, a hamvasztás. – Hadd nézzem a sebeidet! – kértem, és felhúztam a fekete pólóját. Finoman megérintettem a sebeket, melyek már begyógyuló félben voltak.
- Samanta… - lehelte bőrömre a szavakat. –Megőrjítesz!
Elengedtem a fülem mellett a bókot, és kitértem előle.
- Hány éves vagy?
- Múlt hónapban töltöttem be az ezret.
- MI? 1000 éves vagy??!
- Igen. –jött a halk válasz. Hosszú ujjaival simogatni kezdte a nyakamat, hajamat. Közelebb húzódott hozzám, és finom puszikat lehelt a bőrömre.
- Mit akarsz ezzel elérni? –kérdeztem kéjesen sóhajtva.
- Engedd, hogy megkóstoljalak!
- Nem, azt nem. Egyél, emberből, én nem vagyok a játékszered! – emeltem fel a hangom.
- Nem kezellek játékszerként, Samanta. Meg se fordult a fejemben, csak kíváncsi vagyok, milyen ízed van.
- Na persze! Nem vagyok méltó partnered! Én alig pár hete vagyok vámpír, míg te 1000 éve! Nem hiszem, hogy csak egy kóstolót akarsz tőlem!
- Csodás vagy! Vége valaki, aki nem hunyászkodik meg előttem! Először megkóstolnálak, a többit később meglátjuk. Nem akarlak kényszeríteni, nem akarom elbódítani az elméd. Azt szeretném, hogy te is akard!
- De azt se tudom, mit is tennél velem pontosan…
- Finoman megharapnálak, és lenyalogatnám a véred.
- Nem hangzik valami jól. Hogy lehet valakit finoman megharapni, mondd!
- Tegyünk egy próbát, és megmutatom, mire gondoltam.
- Lesz ennek valami mellékhatása?
- Nem. Sose találkoztam még ennyire elővigyázatos Vámpírnővel, komolyan.
-Nem tudom, nincs sok kedvem hozzá…
- Ne ellenkezz velem! Az ellenállásod… hmm… felizgat!
- De… - nem tudtam befejezni.
- Nincs de, csak te vagy, és én, add át magad az élvezetnek, ígérem nem teszek kárt benned!
Arra sem volt időm, hogy válaszoljak. Gebriel gyors volt, és cselekedett. Először csak simogatta, nyalogatta a nyakamat. Aztán finoman karcolgatta tűhegyes fogával. Nem gondoltam, hogy ilyen jól fog esni… Aztán egy aprócska fájdalom, és elöntött a melegség. Nyalogatta a sebet, nyelve úgy cikázott, mint egy pillangó. Majd, amilyen gyorsan jött, úgy elillant, és abbahagyta. Én kérdő néztem rá.
- Be is forrasztottam. –mondta mosolyogva.
- Köszönöm.
- Én köszönöm.
- Tényleg kíméletes voltál… - ismertem el.
- Élvezted?
- Szerinted?
- Mondd ki, kérlek, hogy élvezeted!
- Igen, élvezetem, jó volt. Ennyi.
- Rendben, ennek örülök.
- Hogyan tovább?
- Nem tudom, csak azt, hogy majd megőrülök érted.
- Mi ez a nagy őszinteség,
- Ez az igazság, nem akarok semmit se tagadni.
A beszélgetésünk itt félbemarad, mert Bruce felébred, és pedig fogat mostam, és reggelit készítettem.