A nap hátralevő részében Gebriel teljesen távolságtartó volt, úgy mint mindig. Jelét sem adta, annak, hogy bármit is akarna tőlem. Ennek örültem.
Reggelizés közben kérdezősködtem egy kicsit.
- Azon gondolkodtam, hogy alig tudok rólatok valamit. Meséljetek magatokról, kérlek!
- Kérdezz, és válaszolunk. –mondta Bruce, miután lenyelte a falatot.
- Gebriel, te ezer, Bruce, te kétszáz éves leszel. Ha valaki ilyen sokáig él, hogy lehet, hogy egy tárgyat sem találni, ami a korára utal?
Gebriel válaszolt.
- Együtt haladunk a korral. Mindig más a divat. Ha megnézed a lakásomat, - itt körbemutatott, -a ruháimat, mind ezt bizonyítja. Nem lehet a bútorzat stílusa barokk, és nem járhatok olyan göncökben, amik múzeumba valók. Az nagyon feltűnő lenne. Természetesen nem szabadultam meg a régi tárgyaimtól. És ha megfigyeled a beszédemet, észreveheted, hogy nem használom a mai „szlenget”, nincsenek modern kifejezéseim. Az idő nem változtatott meg. Ugyan az, az arisztokrata, ugyan az a nemes fölbirtokos vagyok, aki több száz évvel ezelőtt voltam, és nem változott semmi.
Egy percig elgondolkoztam azon, amit mondott.
- Ismertél valamilyen történelmi személyiséget?
- Nézzük csak…- mondta elgondolkodva. –Ismertem. Bonaparte Napóleon-t csak futólag, és már nem is emlékszem nagyon rá. Aztán, ismertem Kennedy-éket, többek közt.
Közben zene ütötte meg füleimet. Rögtön felismertem sötét hangzásáról. Bruce csak mosolygott, egyik kedvencemet tette fel: az Apocalyptikát.
További kérdéseken gondolkodtam, miközben Gebrielt figyeltem. Elegánsan keresztbe tett lábakkal ült az ebédlőasztalnál, s engem figyelt. Világos türkiz szeme a vesémbe látott.
- Sok embert öltél? –buggyant ki belőlem.
- Nem fogok mellébeszélni: Igen, sokat. –nem látszott rajta, hogy szégyellné magát.
Ezen elgondolkodtam. A töprengésből arra eszméltem, hogy Gebriel művészi kezét nyújtja felém. Értetlenül néztem rá. Gondolataim az agyamban dübörögtek, a zene is egyre erősödött, ő egy színpadias mozdulattal elkapta a csuklómat, majd finoman felállított.
- Mutatok valamit. –a szavakat a csuklóm belső felére lehelte, majd nyomott rá egy puszit. Csuklómnál fogva húzott magával egy szoba felé.
- Itt őrzöm a rémúlt idők tárgyait. –beléptünk.
A szoba akkora volt, mint egy táncterem. Lélegzetállasító látvány volt. Hihetetlen. Minden korból találni lehetett valami értékes tárgyat. Csak hogy egy párat felsoroljak: Kardok, szablyák, íjak, puskák, páncélok, pajzsok, arany gyertyatartók, kincsesládák, címerek, festmények, arany étkészlet, mindenféle bútorok, iratok.
- Ezt az egyik jobbágyom hagyta rám halálakor. Az édesanyjáé volt. Azt mondta, olyan jó voltam hozzá, szinte az apjaként szeretett. Csak bennem bízott meg, és nekem adta, hogy őrizzem meg.
Egy megkopott kitűzőt tartott a kezében, ami egy kakast ábrázolt.
- Nagyon szép. Igazán jól bánhattál az embereiddel, ha ilyeneket bíztak Rád. –mondtam.
- Igen, tényleg jól bántam velük.
- Úgy néz ki ez a szoba, mint valami kincstár.
- Valóban. Na gyere, menjünk. Némelyik rossz emléket ébreszt bennem.
Kint már elhallgatott a zene, aminek nem örültem. Összeszedtem a tányérokat, elmosogattam.
Akármennyire is hülyén hangzik, de ezek után leültem TV-t nézni. Bruce-ék halkan beszélgettek, várták a démonokat. Én nem voltam annyira oda, mint ők. Talán, mert még nem tudtam mikkel is álltunk szembe…
A napok eseménytelenül teltek. Hiába várunk, démon egy szál se.
Ugyanúgy Gebriel mellett aludtam, noha Buce-nak már rendbejött a karja…
Gebriel… Nagyon összetett személyiség. Kívülről huszon-akárhány évesnek látszik, és álomhelyes, tényleg. Belül, viszont olyan öreg, akár maga a Sátán. Senki nem gondolná róla, hogy milyen keménykezű férfi, mennyi mindent megélt, hogy ördögien ravasz, s minden tette mögött cselszövés lapul. Semmit sem tesz ok nélkül. A barátaival viszont igen szívélyesen bánik. Egyszerűen ez az én felfogásomnak kicsit sok. Ő már túlságosan kiforrt személyiség. A francia akcentusáért, és az angol szavakba beletűzdelt francia szavaiért majd’ megbolondultam. Elragadó volt.
Bruce már sokkal emberibb természet.
Eljött a nap, mikor újra, immáron hárman mentünk vadászni. Már egy sarokara megtaláltuk a megfelelő személyt. Nagyon éhesek voltunk. Ilyenkor a vámpírok elvesztik emberi tudatuk, és ösztönből cselekednek. Ezért hívom vadászatnak.
Szélseben suhantunk felé, Gebriel (nem tudom hogy csinálta), még repülés közben elkábította, s a kihalt utcán evésbe kezdtünk. Én kezdtem. Finoman szürcsöltem a sós vért, míg ők ketten élvezettel nézték tevékenykedésem. Hallottam Gebriel egyre erősödő lélegzetét. Egy kevéske vérrel is csurdultig lettem. Aztán ők ketten rávetették magukat az alvó férfira, aki horkantott egyet, mély hanggal, mintha számítógéppel bruálabbra mélyítették volna a hangját. Véres szájjal kapták el a fejüket, összenéztek, gonosz vigyor ült arcukra, s még durvábban martak bele a húsba. Már ezt is furcsálltam, de lehet, hogy ez is egy, amolyan vámpírszokáshoz tartozik, fene tudja. Rengeteget ittak, és ez már zavart.
- Hagyjátok abba! Meg fog halni!
A pasa földöntúli hangon kezdett hörögni, miközben még mindig aludt.
- Nem szabadna morognia. Sam, ebbe az emberbe egy démon költözött! Meg kell öljük az embert, hogy kiszabaduljon a démon. Úgy is meghalna, mert egy idő után belülről felemészti.
Ekkor a férfi szemei felpattantak, a sötétben is láttam, hogy szemei fölöntúlian fehérek voltak, és gonoszak. Ez már nem ember volt… Annál sokkal rosszabb rejtőzött az eltorzult „ál” arc mögött.
- Öljétek meg! –mondtam, mert igencsak féltem.
Nem kellett kétszer kérnem őket. Megölték. Egy csepp vér sem maradt belőle, a sebeit begyógyították, hogy a rendőrség ne kezdjen gyanakodni.
A testből egy kékesfehér árny kúszott fel a magasba. Én vettem először észre, mert Gebrielék megrészegültek a sok vértől.
-Ott van! –kiáltottam, és mutattam a magasba. Az árny ránk nézett, és elindult felénk…
Úgy nézett ki, minr egy gonosz szellem, de több volt annál. Mikor nekitámadott Gebrielnek, azt hittem, hogy szimlán át fog rajta suhanni, de nem. Ahol csak hozzáért Gebrielhez, mély seb maradt utána.