. Éreztem ahogy a vére száguld az ereimben, majd enyhe hányinger fogott el. A szemem káprázott, olyan érzés volt, mintha lebegnék. A szájam kiszáradt, sípolt ahogy levegőt vettem. A szívem őrült tempóban vert, majd annyira lelassult, hogy alig éreztem, hogy dobog. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlt el az átalakulásom. Eléggé kimerültem. Bruce egy tükröt adott a kezembe. Azt hittem, a vámpírok nem látszanak a tükörben. Tévedtem… Egy kicsit megváltozott az arcom. A sápadtságom megmaradt, de a szememben eddig ismeretlen szenvedélyes tűz lobogott. Vonásaim kisimultak, szemöldökeim ívesebbek lettek, ajkam kipirult, állkapcsom szögletesebb lett, hosszú sötétszőke hajam csillogott. Bruce vére még mindig az államon piroslott, és idő közben megalvadt.
-Az átalakulásod még nem fejeződött be. A fogaid, szemeid még nem fejlődtek ki- mondta halkan a vámpír, és büszkén nézett rám.
-És most mi lesz?
-Éjszaka mutatok néhány dolgot.- mondta titokzatosan. –Most aludj.
Tényleg fáradt voltam, úgyhogy ismét álomba merültem.
Már besötétedett, mikor kivetett az ágy. A ház sötétbe burkolózott, így nem volt mitől félnem. Lesétáltam a lépcsőn, hogy jobban körülnézhessek. Végigjártam a konyhát, a nappalit, az előszobát, majd benyitottam az emeleten lévő szomszédszobába. Az üres volt kivéve egy nagy bükkfa koporsót, melyet lakk borított. Nem akartam megzavarni Bruce-t. Már az ajtógombon volt a kezem, mikor megnyikordult a koporsó fedele, és a vámpír emelkedett ki belőle, miközben a szemeit dörzsölgette.
-Körbenéztél a házban?- kérdezte ásítozva.
-Igen, de nem akartalak felébreszteni.- mondtam bocsánatkérően.
-Semmi baj, magamtól keltem fel. Szereznünk kell neked is egy rendes koporsót, hisz mégsem aludhatsz egy ágyban!
Kimászott fészkéből, és kiment a szobából. Én követtem. Már nem fájt semmim, és mintha egy kicsit erősebb lennék…
-Szereztem neked ruhát, de van egy barátom, akitől kapsz még. Vedd fel ezeket, nemsokára indulunk.- utasított. A szobámban aztán átöltöztem. Csupa fekete holmit láttam, kivéve a fölsőt, mely vörös, majdhogynem bordó bőr volt. A göncöket mintha rám öntötték volna.
Kíváncsi voltam, hogy hova megyünk, és mit csinálunk majd az éjszaka folyamán. A fel nem tett kérdéseimre hamarosan választ kaptam. Felmentünk a padlásra, onnan Bruce kimászott a tetőre, és felhúzott magával. Olyan volt, mintha a lába megtapadt volna a cserepeken, úgy, hogy meg
sem kellett erőltetnie magát. A karjaiba vett, de olyan gyorsan, hogy nem láttam a mozdulatot, egyszer csak ismét az erős karjaiban fogott, éreztem, hogy erősen tart, biztonságban éreztem magam. Mély hangján így szólt: -Le fogunk ugrani innen, de ne félj, a zuhanás közben a levegőben fogunk maradni, ne izgulj!
Már nem voltam biztos abban, hogy biztonságban vagyok. Rettenetesen gyorsan futásnak eredt a tetőn, és elrugaszkodott a szélétől. Furcsa, két nap leforgása alatt másodszor kötök ki a tetőn… Biztos voltam benne, hogy lezuhanunk, de még jóval a földet érés előtt, mintha egy erő felfelé húzott volna minket, és a következő pillanatban már méterekre voltunk a tető fölött. Lebegtünk, aztán Bruce elindult délnek.
-Mindig a magasból kell elindulni? -kérdeztem.
-Nem szükséges, de könnyebb. Végül is bárhonnan fel lehet szállni. Mondtam, hogy nem kell félned…- mondta miközben a fejét csóválta.
-Hova megyünk?
-Először eszünk. Megmutatom hogy kell.